Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?" (Lk 18,8)
Izajás és Szofoniás a „seár” szót használják, Jeremiás, Ezekiel és Ámosz inkább a „seerit"-et.. A jövőt, az ígéretet a maradék hordozza és menti át a következő nemzedékek számára. A pusztai vándorlásból csak egy maradék jut el az ígéret földjére, a babiloni fogságból is csak egy töredék tér vissza. Illés biztatást kap, hogy az általános hitehagyás közepette Isten meghagy magának hétezer férfiút, akik nem hajtanak térdet a bálvány előtt. Sőt már a vízözön történetében megtalálható a maradék, mint motívum (Tér 7,23). A kifejezés tehát régibb, mint a prófétai írások. Ámosz (5,15) már ostorozza azokat, akik Istennek a maradék iránti elkötelezettségében túlságosan bizakodnak. Máskor a maradék fenyegető fogalommá válik, mint Iz 10,20-ban. A maradék tehát az a csoport, amely hordozza az ígéreteket, illetőleg azok közössége, akik Isten irgalmából túlélik a megsemmisítő ítéletet (Haag, Bibellexikon, 1473). Zakariás (13,8) arról beszél, hogy ennek a maradéknak is meg kell tisztulnia. Tökéletességét akkor éri el, ha egész szívéből visszatér az Űrhoz, és amikor Isten eltörli a bűneit (Jer 50,20). A későbbi zsidó apokrif iratok és a qumráni emlékek ilyen irányban színezik ki a jövőt. Pál apostol is átveszi a szóhasználatot, amikor arról ír, hogy a zsidók elfordulásával Isten ígéretei nem hiúsultak meg. A maradék elfogadta az evangéliumot, és az elfordulás különben is csak időleges; egyszer majd az egész nép megtér (Róm 11,25). A történelem igazolja, hogy az üdvtörténet dialektikája folytatódik az egyházban is. Az apostolok ideje óta a szervezett egyház jelen van, de valójában elmosódnak a határai. A külső, látható közösség nagysága változik: hol nekilendül, hol összezsugorodik. A megújulás együttjár az újjászületés fájdalmaival. Már az Ószövetségben élt a gondolat, hogy a maradék az egész népet képviseli: ők a jogos örökösök. A kis csoport az egész közösség, sőt az egész emberiség javára hordozza a tanítást, a kegyelmi berendezkedést és az ember válaszát is. Ezért a szövetség állandó maradt. Jézus Krisztusban a képviselet elérte a teljességet. Neki mint Fiúnak teljes meghatalmazása volt az Atyától, hogy mindnyájunk közvetítője legyen, Ö az elsőszülött minden teremtmény közül, ő a második Ádám. A hatás és a felsülés dinamikája az ő életében is lejátszódik. A nagypéntek azt a benyomást kelti, hogy semmi sem marad meg művéből. Egyenesen az a látszat, hogy Isten üdvözítő műve mond csődöt. Isten győzelme nem az emberi kategóriák vonalán jelentkezett, hanem megtestesült abban a szeretetben, amelyet Jézus a szenvedésében is mutatott az Atya iránt és az emberek iránt. Az egész világ nevében a szeretet teljességét adta az Atyának, és az Atya nevében ugyanezt a teljességet adta a világnak. Ezért ha emberileg vesztesnek látszott is, halála nem elbukás volt, hanem a teljes önátadásnak, a szeretet megnyilatkozásának végső és felülmúlhatatlan aktusa. Ű maga is maradék lett, de már célhoz ért, s már nem egy megújult állapotot, hanem magát az üdvösséget adja azoknak, akik hozzá tartoznak. A Szentlélek kiárasztásával magához láncolta az egyházat, s azóta az egyház a megdicsőült főt képviseli a történeiemben (Schillebeeckx, Concilium 12, 1976, 192). A tőle kapott tanítást és kegyelmi rendet adja tovább, és egyben az emberiségnek az Isten előtti engedelmességét is kifejezi. Az áldozat vállalásában ki kell egészítenie, ami híja van Krisztus szenvedésének (Kol 1,23). Ez a szétágazó szerep csak úgy tölthető be, ha a hivők közössége egészen benne áll a történelemben és osztozik a történelmi intézmények sorsában. A történelmi fordulók minden intézményt próbára tesznek, mert új meglátásokat, kezdeményezést, bátorságot, józanságot és rugalmasságot követelnek. Ezt a lendületet nem tudja mindenki követni. A fáradtság, a lazaság mutatkozhat az igehirdetésben és a mindennapi egyházi életben. Az apostoli egyház a Jelenések könyvében vázolta fel a jövőbe vetett hitét, s azt hagyta ránk, hogy az egyház élete nem diadalmenet. Bőven van része küzdelemben, s a küzdelmek közepette kell tanúságot tenni küldetéséről. Az ellenséges erők olyan következetességgel jelentkeznek, mintha előre meg lennének írva az élet könyvében, s olyan felsőbbrendűséggel, mintha az isteni harag csészéit öntenék a földre. Az emberiség olyan képet mutat, mintha mindig hajlandó lenne Istennel kenyértörésre vinni a dolgot. A döntés csak az idők végén következik be, s a győzelmet nem a hivők nagy száma csikarja ki, hanem az Isten Igéje, a Hűséges és az Igaz, akinek a szájából éles kard tör elő (Jel 19,15). A kép arra utal, hogy Isten szavának teremtő erejével éri el célját, nem fizikai eszközökkel. Hasonló kifejezést találunk a 2Tesz 2,8-ban is: Szája lehelletéve! győzi le a gonoszt. Amikor szent Ágoston megírta az Isten államáról szóló történetteológiai munkáját, erősen a Jelenések könyvére támaszkodott. Ma jobban látjuk, hogy a Jelenések könyvének teológiai magja a keresztrefeszített és feltámadt Krisztus. A nagypéntek nem volt az üdvtörténet csődje, hanem kiszélesítése és elmélyítése. Jézus Krisztus a szenvedésében és a kereszt- halálában olyan erényeket és értékeket vetített bele az üdvtörténetbe, amelyek biztosították az igazság végső győzelmét. Ha a megváltás misztériuma az egyház életében folytatódik, akkor az egyház sem lehet mentes a krízisektől, a reménytelennek látszó helyzetektől és 213
