Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: Úton járók hite

Itt a görögöknél Jézus minden előzmény nélkül azzal kezdi, amitől ezek az életre szomjas lelkek legjobban irtóznak: az élet tragikumával. Arisztotelész sem tudott a szenvedéssel mit kezdeni és kijelentette: a halálban — úgy tűnik — semmi jó sincs. Jézus merte ezt mondani, nem félve attól, hogy ők is — mint a zsidók — „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” (Jn 6,60) kiáltással elvonulnak. Ez a merészség annál méltánylandóbb, hisz a szenvedés gondolata belőle is a „megrendülés” irtózatát váltotta ki és azt az önkéntelen felkiáltást: „Atyám szabadíts meg ettől az órától” (Jn 12,27).

Egy kis kitérő

Ez nem újdonság Jézus viselkedési módjában. A kafarnaumi százados esetében ugyan késznek mutatkozott rögtön elmenni hozzá, de a szír-föníciai nemzetségű — tehát pogány — asszony esetében bennünket még ma is megbotránkoztathat kemény bánásmódja. Érdemes elolvasni mondatról mondatra a leírást Máténál. Ilyenekre akadunk „Egy szóra sem méltatta” a pogány asszony „hangos” kérését. Már a tanítványok szíve is megesik „és kérték: Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk.” Ez elől is kitérő választ ad. „Ám az asszony odajött és e szavakkal borult le előtte: Uram segíts rajtam! De visszautasította: Nem helyes a gyermekektől elvenni a kenyeret s odadobni a kiskutyáknak” (Mt 15,21—28). Elképzelni is nehéz, milyen keménynek, riasztónak tudott mutatkozni Urunk ezzel a pogány asszonnyal szemben, akinek hitéről ő állapította meg, hogy nagy. Nem keresi az olcsó szimpátiákat, de kemény leckéket tud feladni azoknak, akik irgalmára várnak, — Akárcsak a görögöknek, akik a „látni szeretnénk Jézust” (Jn 12,21) szándékával közeledtek feléje.

Két lényeges mozzanat

Amikor Jézus a felé megnyíló érdeklődésre a szenvedés titkának feltárásával válaszol, két körülményt még megemlít. És az az érzésünk, hogy ezeket lényegeseknek szánta.

Az egyiket így fejezi ki nyomban az elhaló gabonaszem hasonlata után: „Aki nekem szolgál, engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is” (Jn 12,26). Mintha csak azt mondaná a görögök felé: A kereszt titka, a szenvedésben való megváltás csak a velem való legszorosabb kapcsolatban fogadható el. A kereszténységet sohasem igazságai vagy bölcs mondásai hitelesítik, hanem Jézus Krisztus, aki ezeket az igazságokat mondta és képviselte, életével megpecsételte. Amíg Jézustól elvonatkoztatva szemléljük a kereszténységet, addig azt életidegennek, e világot siralomvölgyének tekintő eszmerendszernek, és a nyomorúságokon olcsó vigasztalások légvárát építőnek foghatjuk föl. Ezt Jézus is érezte. Ki is fejezte, mikor a próféta szavát idézte a kőről, „amelyet az építők elvetettek, és szegletkővé lett” (Lk 20,17). Csak úgy válik elfogadhatóvá a keresztről való tanítása, ha az evangéliumokból kibontakozó teljes emberségét megismerjük és vele benső kapcsolatba lépünk. A minden emberi tehetséget kibontó és minden emberi érzést csodálatos összhangba olvasztó Krisztus jelenti ki ezeket az „embertelennek” látszó titkokat. Kutuzov zsenialitását nem értették meg legközelebbi munkatársai sem. Atomtudósoknak vannak érthetetlennek tűnő utasításai. Jézus a megváltás művének „szaktudósa", és addig érthetetlen lesz ő számunkra, míg Pállal el nem mondhatjuk: „Mi azonban birtokában vagyunk Krisztus gondolatainak” (1Kor 2,16).

A másik lényeges mozzanat, hogy ott a görögök előtt föltárja vívódó lelkét: „Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? '— és mintegy magát biztatva és bátorítva hozzáteszi — De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám dicsőítsd meg nevedet" (Jn 12,27—28). Mint ahogy a borkóstolók „megrágják” a bort, hogy ízét megtapasztalják, így kell nekünk ezeket a szavakat megrágnunk, hogy a bennük feltáruló krisztusi emberséget megízlelhessük. így jöhetünk csak rá, hogy a kereszt igéi nem egy világtól elrugaszkodott fantasztának a szavai, és nem is egy a saját eszmerendszerének tételeibe bódult bölcselő embertelenné merevedett kijelentései, hanem egy nagyon is emberileg értő és érző, minden realitást érzékelő és minden problémát végig kínlódó lélek szájából jönnek. E megrendülések között is vallotta isteni Atyjának jóságát és hatalmát, és képviselte az emberi életnek szeretetben való kiteljesülését.

Krisztus belső gazdagságának megélése és vívódó lelkének megtapasztalása nélkül a kereszt mindig „botrány és oktalanság” lesz (1Kor 1,23).

Szent Pái módszere

Nagyon érdekes, hogy szent Pál a Korintusiaknak írt első levele elején milyen hangsúlyozottan írja: „Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok” (1Kor 2,2—3). Ezeknek a soroknak belső kínjaira és kihangsúlyozott szándé199