Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: Úton járók hite
TANULMÁNYOK Belon Gellért ÚTON JÁRÓK HITE Vallásos keretekben élők között általános az a fölfogás, hogy az emberek hit szempontjából három csoportra oszlanak: hívőkre, hitetlenekre és a senki földjén élőkre; ez utóbbiak között az árnyalati különbségek a teljes közömbösségtől egészen a valamilyen hittel való szimpátiáig terjednek. Érdemes a Szentírás szemléletén — legalábbis röviden — átnézni ezt a kérdést, hogy milyen magatartást tanúsítson az Istenben hivő ember sajátmagával, a rajta kívülállóval és az ún. szimpatizánssal szemben. A hit is vándorlás Ügy tűnik, mintha a Biblia nem kedvezne e hármas felosztásnak. Hiszen nemcsak az ószövetségi szentekről olvassuk, hogy „mind hitben hunytak el... csak messziről látták és üdvözölték, elismerve, hogy vándorok és jövevények a földön" (Zsid 11,13), hanem szent Pál is tudatosítja bennünk: „nem feledkezünk meg róla, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk” (2Kor 5,6). A hit megtalálása is keresés és a hit keresése is már megtalálás. Pascal is ezt hallja: Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna. Szent Anzelm, a skolasztika atyja ezt így fogalmazza axiómává: Credo ut intelligam — intelligo, ut credam! Vagyis a hit tudományos keresésre ösztönöz, és az értelem kutató vívódásai a hithez vezetnek. Ez azt jelenti, hogy a hitben nincs megállás, nincs „beérkezés". Aki hisz, annak mindig keresnie kell az Elérhetetlent, a Kifejezhetetlent. Jaj annak, aki megáll a hitben! Az önelégültség, a jóllakottság és megérkezettség biztosságát és tudatát ostorozza az Űr a korabeli zsidóságban. „Csak nem vagyunk mi is vakok? — kérdezik Jézustól. — Ha vakok volnátok — felelte Jézus —, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök” (Jn 9,41). Szent Pál is megvallja: „Tanúságot teszek mellettük (a zsidók mellett), hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a megértés" (Rám 10,2). És nem győzi hangoztatni azt a benső megnyílottságot Isten felé, „aki bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk, vagy megértünk" (Ef 3,20). A hitetlenség vándorútja De nemcsak a hivő van vándorúton, hanem a hitetlen is — a Biblia szerint — valahogy úton van. Hiszen olyan egyetemes isteni hatásoknak van kitéve, amik alól aligha vonhatja ki magát bárki is. Jézus mondja: „Megírták a próféták: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek” (Jn 6,45). És beszél keresztjének vonzóerejéről: „Én meg, ha majd fölemelnek a földről — a keresztre ti. — mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,34). És olvasunk az egész világ mélyén elnyúló vágyakozásról, „az egész természet sóhajtozik és vajúdik mindmáig” (Rám 8,22), mert „a múlandóság szolgai állapotából az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” akar felszabadulni (uo.). Szent Pál meg is magyarázza: „Mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem” (ApCsel 17,24). Titokzatos belső vonzások és szinte kozmikus erőként ható vágyódások mozgatása alatt áll az ember (erről költőink és filozófusaink kellőképpen vallanak), amelyek nem hagyják, nem engedik a tér s idő korlátái között megnyugodni, ezért több-kevesebb erőfeszítéssel törekszik kilépni a múlandóságból és megközelíteni az örökkévalót. Csak itt meg az a különös, hogy a mi Utunk szemléletében a „tóvoliak” (Ef 2,13), vagyis a pogányok, illetőleg más kultúrák, a hithez közelebb állanak vagy állottak, mint „a közeliek” vagyis a kinyilatkoztatás népe. „Ha Tiruszban és Szidonban történtek volna a csodák, amelyek nálatok (Kafarnaum és Betszaida) történtek, már régen szőrzsákban és hamuban tartottak volna 197
