Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 3. szám

resztényeket —, hogy ti mindnyájan testvérek vagytok Krisztusban! — £ figyelmeztetés — mely Krisztus szavának visszacsengő ismétlése — süket fülekre keresztényeknél nem találhat! Mert ha mégis Így lenne, akkor vágyódjanak bár népek milliói őszintén Krisztus tanítására, amikor hallják az igazságot, amikor be szeretnék azt fogadni, akkor a jólétben élő országok keresztényeinek botrányos önzésével találják magukat szemben.

A békében fejlődő országok keresztényeinek -, Így nekünk is különösképpen nagy a felelősségünk. Nem utolsó sorban azért, mert a jólét és szerzés lehetőségei között az önzés mindig résen áll, fokozza a hírvágyat és elszigetel a rászorulóktól. Ezért érezzük kötelességünknek, hogy teológiai munkánk során a hit fényénél a történeti múltat és jelent átgondoljuk. Ezért foglaljuk össze röviden a pápának és a 2. Vatikáni zsinatnak a békéről és a fejlődésről szóló tanítását; ezért mutatjuk be néhány európai és dél-amerikai teológusnak, lelkipásztornak és írónak „politikai", azaz a közösség életével, alapvető problémáival foglalkozó gondolatát. Ezért emelünk ki — természetesen az évfordulókra ügyelve - hazánk múltjából néhány példát.

Az igazi keresztény képtelen belenyugodni abba, hogy akár a közelben, akár messze távolban nyomorgó, szegénységtől és háborúktól gyötrődő embertestvérei éljenek a földön. A keresztény embernek jószándékkal kell elfogadnia és másokkal is meg kell értetnie, hogy egy-egy lemondás az anyagi javakról, még inkább a békétlenséget szító önzésről, — világ- viszonylatban is egyengetheti a súlyos problémáknak gyűlöletmentes, vérnélküli, békés megoldását.

Meggyőződéssel valljuk, hogy minden olyan erőfeszítés, mely az igazságos belső és külső békében fejlődő társadalom építésére irányul, már üdvösségi mű is lehet, — még akkor is, ha nem közvetlenül hirdeti és valósítja meg a végső és teljes üdvösséget. A szeretet áldozatos tetteiben és lemondásaiban vállalt szolgálat, a fejlődéssel való együttműködés a béke igazi útja. Mert a béke nem pusztán a háború kiiktatása, nem átmeneti csend földünkön, hanem mindenek előtt az emberhez méltó életfeltételek biztosításának függvénye. Ezért lehet — VI. Pál szavával élve — a békének új neve: fejlődés!

Az egyházak és a politika

Azok az egyházak és azok a keresztények, akik azt állítják, hogy „apolitikusak”, egy embertelen társadalmi rendnek lehetnek hallgatag cinkosai. A keresztény egyházaknak elsődleges „politikai" magatartása, hogy állástfoglaljanak és konkréten tevékenykedjenek a szegények pártján, a kizsákmányoltak, az elnyomottak és mindazok mellett, akiknek alapvető emberi jogait nem ismerik el.

Amikor az egyházak az elnyomottak mellé állnak, nem kerülhetik el a gazdasági és társadalmi problémákat sem, és azt sem, hogy igazságos változásokat kívánjanak a társadalomban. Ezzel kiteszik magukat az elnyomók és cinkosaik bosszújának, rágalmainak. De az igazi szeretet sohasem lehet semleges. Krisztus keresztje is azt mutatja, hogy az igazi szeretetet az igazságtalan hatalmaskodók nem képesek elviselni. Amikor ma az egyház „politikai hivatásáról" beszélünk — és mind többen beszélnek róla — akkor nem feledjük, hogy az egyház elsőrendű feladata az evangéliumnak és Isten országának a hirdetése. Az egyház az evangéliumon alapul és Krisztusban találja meg tanításának és tevékenységének egységét. Azonban az evangélium hirdetését, és a politikai-társadalmi felelősségét nem lehet és nem szabad egymástól elválasztani vagy szembeállítani, mert ezek osztatlan egészet alkotnak.

„Megoldatlan kérdések az egyházban" (Evangélisation et développement, Génévé 1972. 24.)

130