Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Várható-e a teológiák szintézise?
illeszteni. És mivel gyakran hiányzik a kellő összehasonlítás és a kontroll lehetősége is, az a veszély áll fenn, — amint Karl Rahner megjegyzi —, hogy az egyház maga is egy olyan teológiai „vitaklub” jellegét ölti magára, amely nélkülözi a hit megvonásának az egységét. Kétségtelenül a legnagyobb krízist a megélt hitélet és a hittudomány közötti szakadásban látják. Ma a teológia kiemelkedő művelése sem jelent feltétlen elkötelezettséget. Az egyetemek és főiskolák légköre kevéssé serkent imaéletre, az olykor terhes közösségi életforma vállalására és gyakran távolesik az eljövendő papi életstílus kialakításától is. Sok helyen maguk a teológiai hallgatók bírálják, hogy azok a zsinati javaslatok, amelyek a teológiai tudomány, a lelki élet és a papi szolgálat közötti szintézist sürgetik, milyen messze vannak még a megvalósulástól (vö. Opta- tam totius, 16). A kultúra gyors fejlődése viszont hullámzó módon hol a tudományos elemzést, hol pedig az áttekintő szintézist igényli. Az új ismeretek és az ezekből fakadó problémák rendkívüli felszaporodása és gyors változása miatt az eddigi rendszerek elégtelenné váltak a teológiai tudomány összefogására. A jelen helyzet kritikai elemzése A helyzet számbavétele előkészíti az együttlátást, érthetővé teszi a különféle felfogások jelenlétét és megjelöli helyüket az egyház egységében (vö. K. Rahner: Der Pluralismus in der Theologie und die Einheit des Bekenntnisses in der Kirche, Concilium 1969. 6/7. 462—72). Sok hivő is észrevette, hogy az utóbbi tíz évben az egyházban számos új jelenség tapasztalható. Az a „töretlen egyformaság”, amely a hit megfogalmazásában, az érvek azonosságában eddig a katolikus igazság „védelmét" szolgálta az ellenkező véleményekkel szemben, továbbá az az egyformaság, ami főleg a két világháború közötti keresztény gondolkodást jellemezte, — napjainkban eltűnt. Azok a fogalmak és szak- kifejezések pedig, amelyek századokon át alkalmasak voltak a keresztény misztériumok jelölésére (átlényegülés, természet, személy, a szentségek anyaga és formája), a mai teológusok és a görög filozófiát, latin nyelvet nem ismerő hívek számára használhatatlanná váltak. Mindezen nehézségek feltárása a zsinat óta indokolttá tette, hogy a dogmák és hitigazságok megfogalmazásait újra átgondolják. Az átdolgozás során olyan kutatók is akadtak, akik egyes hitigazságokat —, mint Jézus istenségét, az eredeti bűnt, vagy a szentségek tárgyi hatását — egészen a tagadásig „értelmezték". Mindez azt mutatja, hogy nemcsak elméleti különbségek vannak, hanem olykor azok a hitbeli magatartásformák is kétségesekké válnak, amelyeket idáig — főként a teológusok számára — Krisztus törvényéből eredő követelménynek tartottak (vö. R. Slenczka: Die Lehre trennt, aber verbindet Dienen? — Kerygma und Dogma, 1973. 125—249). A mai teológia az üdvösségtörténeti misztériumok megvilágításánál különféle nézőpontokból indul ki, eltérő módszereket és nyelvezetet használ. Ezért az is megtörténik, hogy megoldásait nemcsak a teológiailag előkészítetlen hívek értik félre, hanem még a különféle irányzatokat vagy korosztályokat képviselő teológusok sem értik meg egymást. Az ilyen helyzet azután alkalmat ad arra, hogy egymással szembekerüljenek és egymás mondanivalóját gyakran érthetetlennek vagy tévesnek minősítsék. Az idősebb teológusok és hívek sokszor emlegetik, hogy századunk első felében a tanítóhivatal kijelentései alapján könnyen megkülönböztethették azokat a „szükséges" hitigazságokat, amiket minden kereszténynek el „kellett" fogadnia, azoktól a „szabad” kérdésektől, amelyek vita tárgyát képezhették. Azóta a tanítóhivatal szerepe is megváltozott az egyház életében. Ennek egyik oka, hogy maguk a teológusok sem igénylik a tanítóhivatal egységesítő utasításait. A teológia mindinkább kritikai tudománynak vallja magát, és már nemcsak magyarázni és védeni akarja a hierarchia tanításait, hanem maga is kezdeményezővé vált. Szembesiteni akarja a kereszténység forrásait a mai gondolkodásformákkal és az égetően fontos emberi problémákkal. így inkább a teológia próbálja sugalmazni a tanítóhivatalnak, hogy ma mit és hogyan kellene hangsúlyoznia az evangélium igazságaiból. Ugyanakkor ma már egy egyházi tekintély sem lép közbe hatalmi súlyával úgy, hogy az alakuló pluralizmust elnyomja. Nagy körültekintéssel és csak ritkán foglal állást olyan elméletekkel szemben, amelyekről világosan kitűnik, hogy az egyház tagjainak közös hitével ellenkezik. — Az egyes teológiai vélemények között azonban olykor olyan feszültség és mélyreható különbség is megfigyelhető, hogy már-már az a benyomásunk, mintha bizonyos nemkatolikus felfogások hűségesebben tudnák kifejezni Krisztushoz-tartozásunkat (vö. Jürgen Molt- mann, Heinrich Ott, Lukas Vischer számos írását). A probléma összefoglalva tehát az, hogy az egyház tagjai képesek-e a vélemények megsokszorozódásának okait feltárni és egymás között úgy elrendezni, hogy azok a rendezéshez szükséges alapvető egységet körvonalazzák. ,111
