Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TÁVLATOK - "Az adományok különfélék, a Lélek ugyanaz" (1Kor 12,4)
működésben tartsák kölcsönös tiszteletben a partnerek hitbeli vagy lelkiismereti fenntartásait. A különböző síkokon (plébániák, esperesi kerületek, egyházmegyék és közös nyelvterületi püspöki konferenciák és teológiai bizottságok) az együttműködést vertikálisan is össze kell hangolni, máskülönben az együttes kifejeződése helyett könnyen szükségtelen konfliktusok lépnek fel, vagy az egyes szinteken megmerevedés jön létre. A létrejött megegyezéseket egyértelműen le is kell rögzíteni, mert a nem világos, vagy eltérő értelmezések bizonytalanságra vezetnek és könnyen újabb félreértést vagy bizalmatlanságot keltenek. A különféle egyházi megegyezéseket az illetékesek időről időre vizsgálják felül, hogy azokat a változó körülményekhez rugalmasan alkalmazhassák. Az egyházak a különböző felfogású közösségekkel legkönnyebben szociális feladatok vállalásában találkozhatnak egymással. A világ mai élete megkívánja azt a közös felelősséget, hogy a keresztények mindenütt egységesen lépjenek fel az igazság és az igazságosság védelmében, az emberi méltóság érdekében, az élet értékének biztosításában, a család és a házasság védelmében és vegyenek részt az elnyomott társadalmi rétegek felszabadításáért vívott küzdelemben. Az egyes egyházak egybehangzó nyilatkozatainak és a keresztény sajtó munkatársainak itt különleges küldetésük van. A keresztények magatartásának jellemzője legyen, hogy a szükséget szenvedőket — vallási és társadalmi különbség nélkül — támogassák. Ez a készség és készenlét nemcsak a közös krisztusi lelkületnek, hanem annak az embertársi szeretetszolgálatnak is próbaköve, amely az igazi keresztény hittől elválaszthatatlan. Ezért szükségszerű a keresztény szolgálat kinyilvánítása nemcsak egymás között, hanem társadalmi szinten is. A keresztény egység kifejezésére az egyház világszinten is megfogalmazta a sürgős feladatokat (vö.: Emberjogok deklarációja). A keresztény magatartás alapvető egysége azt is megkívánja, hogy különös módon gondoskodjunk a háborús következmények terhét viselő, vagy egyéb csapásokat szenvedő rokkantak, üldözöttek, árvák és menekültek sorsáról. A társadalmi peremcsoportokat mindig előnyben kell részesítenünk, az elesetteket, a bevándorlókat, a betegeket, a börtönviselteket fel kell karolnunk. Mindenfajta megkülönböztetés ellen fel kell emelni szavunkat. Az éhség, a betegség, a tudatlanság elleni küzdelem a jóléti, rendezett feltételek mellett élő keresztényeket lelkiismeretben kötelezi. Ha az ilyen nehéz sorsúak távol élnek tőlünk, ismételt felhívással kell a keresztény lelkiismeretet ébren tartanunk. Az adott helyi egyháznak saját közösségében is meg kell valósítania a rászorultak szociális, karitatív, nevelő és felvilágosító segítését. A helyesen kibontakozó hitbeli és cselekvési egység nagyrészt a vezető személyektől függ. Ezért nélkülözhetetlen a vezetők harmonikus együttműködése egymás között, jó kapcsolatuk az állami vezetőséggel és a különböző egyházak vezetőivel. Ahol az állami vezetés az alsóbb rétegek felemelkedését gátolja, (kapitalista országok, harmadik világ elnyomás alatt álló népei), ott az egyház fokozottabban belekapcsolódhat az emberi jogokat hitelesen képviselő mozgalmakba. így egyszersmind kifejezi, hogy az evangélium tanítása minden korban az emberiség evilági és örök üdvösségének örömhíre. Rövid áttekintésünk során azt láttuk, hogy az egyházban mindenki felelős az egységért. Azt a kegyelmet, amit az „alkalmas idők" ura ajándékoz, nem szabad elhanyagolnunk (vö. 2Kor 6,2; Iz 49,8). Ma megvan a veszélye annak, hogy a zsinaton megtalált, az egységet szolgáló emberi találkozás korszerű kifejeződése elhomályosodik. Az egység fejlődéséért, elmélyüléséért mindnyájan felelősek vagyunk a saját egyházi közösségünkben, a püspökségekben és a világegyházban egyaránt. Az egyház élete nem lehet más, mint az „egy Krisztusra" irányuló törekvést sokféle szinten keresni és megvalósítani. (1Kor 12; Ef 4.) nr. Aki nem képes meghallgatni az embert, az nem tudja meghallani az Istent sem. Hogy mindenkiben felfedezhessük Krisztust, ahhoz először magával az emberrel kell találkoznunk. Minden ember Krisztusra emlékeztet. Krisztus és az ember között pótolhatatlan belső kapcsolat van. Hogyan is élhetnénk a feltámadt Krisztus és az egység szentsége, az eukarisztia nélkül? Csak akkor lehet reményünk arra, hogy a megkereszteltek között a szívbéli egység megvalósul, ha azonos lelkülettel találkozhatnak az eu ka risztiá ban a feltámadott üdvözítővel. Itt kevésbé fontos az istentiszteleti formák sokfélesége, csak egy számít: hogy tudatában legyünk Krisztus valóságos jelenléte alapvető bizonyosságának. Roger Schutz 96
