Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A keresztény antropológia távlatai
Széli Margit A KERESZTÉNY ANTROPOLÓGIA TÁVLATAI „Az ember akkor érti meg tökéletesebben saját természetét, ha úgy tekinti sajátmagát, mint alkalmas formát arra, hogy Isten önmagát benne kifejezze” (K. Rahner: Est-il possible de erőire aujourd’hui? Paris, 1966). Korunk tudományai egységes képet keresnek az emberről, összegyűjtik a különféle embertudományok adatait; rendszerezik, hogy átfogó értelmezést nyerjenek. A XIX. század második feléig az antropológia a biológiához tartozó tudományág volt, amely anatómiailag és őslénytanilag írta le az embert. Az „ember" filozófiáját a kanti gondolkodás határozta meg. Kant nem úgy vizsgálta az igazságot, mint tőlünk független dolgot, hanem a létezésbe beszámította az igazságról gondolkodó alanyt is. Ezt a súlypontáthelyezést nevezte Kant a filozófia „kopernikuszi fordulatának”. Martin Heidegger már a térben-időben élő egész ember problémáját teszi a filozófia tárgyává. A mindkét gondolkodást jól ismerő Karl Rahner, — kortársainak többirányú próbálkozásait összefogva, — feltárja azokat az új összefüggéseket, amelyeket ma a teológia antropológiai fordulatának nevezünk. „Isten is emberi módon szólt hozzánk, amikor Fia megtestesülésével meg tapasztal ha tóvá tette az Igét” („Anthropologisch gewendete Theologie": — J. B. Metz: Widmung und Würdigung Kari Rahner, dem Sechzigjährigen, Gott in Welt, 1964/1; — K.* Rahner: Anthropozentrik: LThK I. 232; — Theologie und Anthropologie, SchzTh VIII. 43—65). Az antropológia társadalmi értelmét Claude Lévi-Strauss vezette be a különféle kultúrák összehasonlító vizsgálatai során (Anthropologie structurale, Paris, 1958). Nemcsak az egyén lelki világában, hanem az ősi, törzsi, társadalmi intézményekben, a rokoni kapcsolatokban éppenúgy, mint a nyelvtani szerkezetekben olyan belső emberi összefüggésekre, „struktúrákra” hívta fel a figyelmet, amelyekben „feltárul az isteni valósággal történt ősi találkozás tudattalan emléke, amely minden emberben ugyanazon törvények szerint működik". Teilhard de Chardin antropológiája a természettudományból kiindulva a teológián át a misztikáig növekedett és már nyilt üzenet volt mindazok számára, akik szeretnék megtudni: „Miként érintheti a keresztény elhivatottság emberi mivoitunkat?” A keresztény antropológia eddigi skolasztikus és újskolasztikus rendszere, főleg a kozmológia és angelológia hierarchikus fokai közé illesztett helyzetében korunk embere számára érthetetlenné és érdektelenné vált. Még nehezebbé tette megértését az a dualisztikus gondolkodási modell, amely mindent megkettőzve, vagy inkább megosztva szemlélt. A test és a lélek, a természetes és természetfeletti, a bűn és a kegyelem ellentétpárjaiban a mai ember nem talál önmagára, mivel alapvető törekvése az, hogy önmagát egységben értelmezze. Az embert másképpen fogalmazza a pszichológia, a filozófia, a biológia. Értelmezési és nyelvi kötöttsége váltotta ki a teológiai embertan krízisét: beállt a szakadás az ember tudományos és keresztény felfogása között. Hogy a keresztény antropológia elszigetelődését idejében megállíthassák, szükségessé vált, hogy művelői a többi antropológiai irányokkal kapcsolatba lépjenek. A mai emberértelmezéseket a tudományos és kísérleti módszerek alkalmazása és az em- pirikus-pozitív gondolkodásmód jellemzi. Számukra a skolasztikus nyelvezetű embereszme és világkép csupán „mitologikus univerzumot” jelent. A platoni-arisztotelészi fogalomhasználat statikussá tette emberképünket és a vele kapcsolatos vallási kifejezéseket is: a teremtés, a megváltás, a végső dolgok jelentését. Az eddigi antropológiai fogalmaink az idők során többszörös absztrakción estek át; ezért ma már öncélú egyoldalúság lenne ragaszkodni merev rendszerükhöz és azonosítani a konkrét ember valóságával. A szubsztancia-metafizikát korunk egyetlen filozófusa sem fogadja el, mert ez az eszme-rendszer kizárja az ember lényegéből a vágyak, ösztönök világát, az érdekek, a helyzet- és életalakító szenvedélyek és a környező világunk kölcsönhatásait. — Ugyanakkor az eddigi módszerekkel dolgozók teológiailag is hiányos emberképet nyújtanak, mert rejtjeles kifejezéseik inkább elzárják, mintsem a más rendszerben gondolkodók számára is lefordítanák a hit üzenetét. — A régi felfogás keveset nyújt még a filozófiában jártas gondolkodóknak, valamint a gyakorló vallásosaknak is, mert konkrét emberi nehézségeikre csak elvont vagy sablonos válaszokat tud adni. A keresztény teológusok nagy része már régen látta ezeket a nehézségeket és ezért mélyültek el a különféle filozófiai antropológiákban (P. Rousselot, J. Maréchal, G. Isaye, A. Marc, K. Rahner, J. B. Metz, E. Coreth, J. F. Donceel, Z. Alszeghy. M. Flick, stb.), hogy segítségükkel jobban megvilágíthassák hitünknek az emberi életre és az üdvösségre vonatkozó tanítását. Egyesek az egzisztenciális és perszonális felfogásokhoz fordultak (R. Guardini, P. Wust, B. Casper. K. Rahner, M. Blondei, C. Marcel, M. Mounier, J. Lacroix), mások a termé90
