Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Chenu, Marie-Dominique: A korai keresztény humanizmus
A „re-naissance” ismertetőjegyeinek és kategóriájának alkalmazása a nyugati középkori civilizáció folyamatában itt határhoz érkezik. A reneszánsz visszafordulást jelent egy olyan modellhez, amelyben, úgy véli, hogy újra megtalálja eredeti termékenységét. Az újjáéledésnek tipikus eszköze az utánzás lesz. A fent megnevezett szakaszok mindegyikében megindult az antik művek fordításának rendkívüli munkája; a korabeli alkalmazásnak, a magyarázatoknak (kommentároknak) és egyéb áttevéseknek — átírásoknak a legkülönbözőbb módján. Ezt a gazdag tőkét pedig a mesterek sajátos pedagógiával adták át a tanítványok egymást követő generációinak. Humaniórák, így nevezték el később ezeket az irodalmi műveket, hogy jelöljék vele az embert is, aki itt találta meg az eszmei, erkölcsi, esztétikai és vallási beteljesedésének forrásait. Innen kiindulva beszélhetünk ma is humanitásról, emberiességről. Súlyos tévedés lenne azonban az utánzás szerepét felnagyítani és ezeknek a századoknak nagy teljesítményeit úgy kezelni, mint a réginek egyszerű újjáélését. Ma mindjobban megértjük, hogy ezt az olykor forradalmi erejű visszafordulást az ókorhoz, jelentős kreativitás, alkotóerő fűtötte. Csak mindezek ismeretében mondhatunk helyes kritikát a ,,re-naissance” fogalmáról. Az irodalmi esztétikától a metafizikáig haladva a főszerepet szent Tamás játszotta, aki, — mint Arisztotelész szigorú magyarázója és ugyanakkor az arisztotelészi antropológia megértő filozófusa, — nem félt attól, hogy „arisztotelikusnak” minősítik, amint azt Simpliciusszal, Averroesszel is tették. A másik határkő az lett, hogy amikor az antik modellek vonzáskörébe kerültek, azt abszolútnak tekintették és tanított tárgyaikat, módszereiket és értékeiket teljesen hozzá viszonyították. A XV. és XVI. század reneszánsza már mértéken felül magasztalta az antik modelleket, és ebben a klasszikusnak nevezett kultúrában meggondolás nélkül hitünk kate- kétikai és teológiai kifejezéseit görög-római kifejezésformákba burkolták. A történelmi relativizmus szükségszerűen érezhetővé vált a hit transzcendenciájának és a világnézetek sokféleségének a területén. A „klasszikus kultúra" olyan „ideológiát" alkotott, amelyben a humanizmus már csak egyfajta előkelő misztifikáció lett, és amelyben maga az evangélium is elvesztette humanitását. A háromszakaszú reneszánszkor mindegyike versenyzett, hogy magáénak vallhassa a szoros értelemben vett humanizmus szellemét (Burckhardt és Voigt szerint) és versenyzett azokért a csodálatos új értékekért is, amit ma már a „XII. század reneszánszának" tulajdoníthatunk. Ez a kor a tudományok és a görög bölcsesség szenvedélyes felfedezésével éppen olyan forrongó volt, mint a firenzei Mediciek kora, — bár ekkor Párizs, Bologna, Oxford voltak a kultúra csúcsán. Olyan kultúra volt ez, amelyben az evangéliumi hit abban az egységes teológiai tudományban tudott megtestesülni, amely szívesen magába fogadta a kialakuló társadalomnak minden emberi érdeklődését. A szent Viktor szabályai szerint élő kanonokrendiek Párizsban, a misztikus teológiájukban hűséges tanúi lesznek a XII. század városi forradalmának. A XIV. században Occam Vilmost, a leghomályosabb skolasztikust már a modern idők előfutárának tekinthetjük. És, ha Dan- tét a középkori költészetbe helyezzük, akkor Petrarca, — aki majdnem kortársa volt, — már az olasz reneszánsznak első képviselője. A „középkori humanizmus", — Burckhardt ezen ellentmondásnak tűnő elnevezése — azonnal érthetővé válik, ha kritikus szemmel a szemantika (a nyelv jelentésének) területén, az ember tökéletességének és sorsának területén értékeljük, az egymást követő civilizációk folyamán. Eddigiek alapján a korai humanizmus fogalmában három fokozatot különböztetünk meg; a kolostori humanizmust, a skolasztikus humanizmust, és — melyet most kiemelünk, — Aqui- nói szent Tamás humanizmusát. A glosszaírók, a kéziratmásolók, az apologéták és az elméleti rendszerezők szeretik szent Tamást az „örök filozófia" modelljévé tenni. — Velük ellentétben viszont úgy ötven év óta a történészek visszahelyezték szent Tamást a párizsi egyetem nagymesterei és kortársai közé; helyi és korabeli dimenziójába, abba a kulturális-gazdasági környezetbe, amely létrehozta a XIII. század „új” emberét. Ennek a szemléletnek helyessége nyilvánvaló. Ez a kor gazdasági élete és művészete sajátos jellegét egy olyan teológia segítségével érte el, amely szorosan összefonódik a II. Frigyes császár (1215—1250) és szent Lajos király (1226—1270) uralkodása alatti civilizációval. A teológiai szummák és a gótikus katedrálisok tetszetős hasonlata tehát nem romantikus közhely, mert jól kifejezik az értelem és misztérium, kultúra és hit törékeny és merész kapcsolatának ragyogó termékenységét. Ez az idő valóban a „keresztény humanizmus" kora volt. Szent Tamás ezt a humanizmust sajátos gondolkodása szerint két irányban bontakoztatta ki. Az értelembe vetett aktív bizalma, és a természetre alapozott felfogása egymásbaillesz- kedve építette fel teológiáját. Felismerhető benne a görög filozófia hatása: a logosz, — érte81
