Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Mivégre vagyok én a világon?"
Az emberi élet tartalma: a személyes kapcsolatok elfogadása Amikor rákérdeztünk az emberi élet céljára, láthattuk, hogy a feleletet nem a jelentől, hanem a jövőtől várhatjuk. Most kiinduló kérdésünket egy másik dimenzióban vetjük fel. Ml teszi értelmessé az emberi életet a személyes kapcsolatok erőterében? Freud óta a pszichológia nagy figyelmet szentel az ember gyermekkori, sőt csecsemőkori élményeinek. A szakemberek mindinkább felhívják a figyelmet a szülői ház légkörének fontosságára. Az egészséges emberi fejlődésnek szinte nélkülözhetetlen feltétele a gyermekkorban megtapasztalt szeretet. Erre a szeretetre éppolyan szüksége van, mint a magnak a föld sóira, tápanyagaira. Csak így, kívülről táplálkozva és belülről építkezve tud kibontakozni a gyermek. Az a szeretet, amely megadja életének belső értelmét, elsősorban azt jelenti, hogy anyja, környezete elfogadja. A mi szempontunkból ez a felismerés azért fontos, mert az ember ezt az értelmet adó elismerést várja a környezetétől élete utolsó pillanatáig. De ezt az értelmes elfogadást éppúgy nem áll módunkban megalkotni, mint ahogy nem állt módunkban saját életünket megteremteni. Ahogy életünket is mástól kaptuk, úgy annak értelmét is mástói kaphatjuk. A nem megteremtett, hanem elfogadott és így értelmessé vált életről vall Radnóti a „Kis nyelvtan" c. versében: „Én én vagyok magamnak s néked én te vagyok, s te én vagy magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom.” A negatív példák nyomán talán még jobban meggyőződhetünk az elfogadás törvényéről. Ha az ember magára maradva, Leibniz vonatkozások és vegyérték nélküli monászaként él a környezetében, akkor előbb-utóbb értelmetlennek találja életét. Babits erről a beszűkült gettó-világról panaszkodik: „S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja, hogy van? Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam” (A lírikus epilógja). Veszélybe kerülhetnek az értelmet adó kapcsolatok, ha az ember nem fedezi fel, vagy nem akarja vállalni, hogy őt elfogadják. így viszont ő is képtelen lesz a másik elfogadására és ezzel hamarosan értelmetlenné teszi egy másik ember életét is. Max Frisch híres regényében, a „Stiller"-ben éppen az mételyezi meg két ember életét, hogy a férj nem hajlandó elfogadni a feleségét. Maga akarja meg-„teremteni” őt, a maga elképzeléseihez szabott képet faragva belőle. Amikor Stiller utoljára meglátogatja beteg feleségét Davosban és kifejti neki házasságuk értelmetlenségét, a feleség az „utolsó szó” jogán ezt mondja: ,,— Szóval ilyennek látsz engem! — mondja Julika. — Kialakítottál rólam egy képet, már látom, kész és végérvényes képet, aztán nincs tovább. Érzem, hogy egyszerűen nem is akarsz másképp látni. Igaz? — Stiller cigarettára gyújtott. — Sok mindent végiggondoltam az utóbbi időben — mondta Julika, s most is, amikor ő maga beszélt, lefújta teveszőrtakarójáról a hókristályokat, —• nem hiába mondja a parancsolat: Ne csinálj magadnak faragott képeket. Minden kép: bűn! Lásd, amit te itt most összehordasz, az épp ellentéte a szeretetnek. Nem tudom, értesz-e? Ha szeretünk valakit, akkor nyitva hagyunk számára minden lehetőséget, és minden emlékünk ellenére készek vagyunk rá, hogy megcsodáljuk, újra meg újra megcsodáljuk, mennyire más, és nem olyan, nem egyszerűen kész kép, amelyet te alkotsz itt a te Julikádról. Csak annyit mondhatok: én nem ilyen vagyok. Mindig belelovalod magadat valamibe, ne alkoss te énrólam képet! Ez minden, mást nem mondhatok neked." Istennek Jézusban felkínált válasza Gelsomina kérdésére: „Mivégre vagyok én a világon?” — csönd a válasz. De talán éppen ez a csönd, amelyben felfedezhető, meghallható Isten válasza, aki nem akarta magára hagyni az embert ebben az egész életét átszövő kérdésében. A feleletet nem a „filozófusok lstené”-től várjuk, hiszen nem a „lét” közös nevezőjére hozott valóság végső értelmét kutatjuk, hanem saját személyes sorsunkét. Isten már az Ószövetségben is úgy mutatkozott be, mint szabadító Isten, aki nem hagyja cserben a választott népet. Hűségének legmegdöbbentőbb jelét azonban Fiában adta. Benne fogalmazta meg végérvényes feleletét, üzenetét, az élet célját a jövőben, tartalmát a személyességben kereső kérdésünkre. O lett mindnyájunk számára a „személyes jövő". Krisztus feltámadásában mutatta meg nekünk az Atya, hogy a jövő nem személytelen, vak végzet, hanem boldog Húsvét. Bár már Krisztus szenvedésének 78
