Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám
„Keresztény humanizmus: e világi valóságunk szemlélete az üdvösség fényében.’’ Schillebeeckx Ez év őszén lesz tíz esztendeje, hogy a 2. Vatikáni zsinat befejezte tanácskozásait. Számos dokumentumában, mindenekelőtt „Az egyház a mai világban" (Gaudium et spes) c. lelkipásztori konstitúciójában egyértelműen jelezte, sőt kifejezetten programozta a keresztény teológiának soron következő feladatait. Ezek között igen rangos helyet foglalt el az ember felé mutató ún. antropológiai irányzódású teológiai munka. Igaz, ennek az „antropológiai fordulatnak" is, mint sok egyéb szellemi, tudományos törekvésnek, megvan a maga háttere, megvannak történeti előzményei az egyházi tudományosságon belül csakúgy, mint annak határain túl. Figyelembe véve ezt a zsinati és számunkra „hivatalosként" minősíthető nyitást, talán feleslegesen aggodalmas- kodnak azok a teológusok, de általában a keresztények is, amikor azt emlegetik, hogy „van ugyan teológiánk, de még mindig nincs antropológiánk". — Természetesen a 2. Vatikáni zsinat ebben az antropológiai iránymutatásban, az ember és a világ felé való fordulásban csak kezdet volt, de feltétlenül utat mutató és biztató kezdet. Mindenesetre az elmúlt évtized során egyre több olyan teológiai munkával találkozhattunk, melyek, — bár még nem nyújtanak ún. „rendszerező" keresztény antropológiát — jó kezdetnek bizonyultak. . A zsinat indításán kívül azonban követelő felszólítás volt a keresztény teológia számára az is, hogy a nem keresztény, sőt kifejezetten ateista humanizmusok is az ember, annak problémái, egyéni- és közösségi élete felé fordultak. Ezek a tudományos törekvések — akarva vagy sem, — bizonyos értelemben „kihívást", munkára való felszólítást jelentettek a keresztény teológia, annak művelői számára. A zsinat ezeket a nem keresztény, illetőleg ateista humanizmusokat is az „idők jeleként" ismerte fel és mint ilyent tartják számon korunk jeles keresztény szakemberei is. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy az emberiesség eszméjét hirdető humanizmusok áradatában, a különféle „antropológiák" kavalkádjában a keresztény teológiai vizsgálódás egy sajátos szempontot igyekszik kiemelni — nevezetesen: mit jelent a humanizmus a keresztény ember életében, mit jelent a hitünk fényében végzett hittudományos munkában? — Lapunk terjedelme csak szűk reflektorsávra korlátozza azt a területet, amit megvilágíthatunk. A korai keresztény humanizmus korától egészen a 2. Vatikáni zsinat által megújított antropológiai szemlélettől és hazánk szocialista humanizmusától ihletett korig kívánunk felvillantani egy-egy témát, gondolatot. Rámutatunk a „humánum törvényére", igyekszünk megvilágítani antropológiánk teológiai magvát, keressük azt az alapot, mellyel a teológiai antropológiát tudományággá fejlesztették; továbbá azt a kommunikációs felületet, ami szerves összefüggést tarthat fenn a ma emberével, az annak tudatát formáló tudományokkal. Az emberről szólunk, aki keresi élete értelmét, aki a nagyváros és általában a mai élet sokrétűségében, olykor zűrzavarában is, a technikai korszak hajnalán is „fejjel magasabb" mindennél. Az, mivel ő az egyetlen élőlény, mely képes mintegy kilépni önmagából, túllépni önmagán. írunk az emberről, aki küszködik az önzéssel, a benne lakozó „kaini emberrel", a betegséggel a halállal. Az emberről, aki ebben a küzdelemben valóban EMBER kíván maradni, nem akar alulmaradni, aki humánus élet után humánus halállal kíván szembe- 7 \ nézni. — Néhány vonásban felvillantjuk, hogy keresztény humanizmusunk nem steril elmélet >** * csupán, hanem az élet talaján sarjadt és az életet gazdagítja. Nemcsak a múltban, hanem a 73 % v J<r i- £ <¥
