Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Fuchs, Josef: Vita a felbonthatatlan házasságról
hetőség szerint mindenki meg akar házasodni. Ez nem igazolása akar lenni bizonyos magatartásoknak, de az egyháziak részéről teljesebb átélést kíván, hogy ne hárítsunk mindent egyszerűen korunk dekadenciájára. Azok a katolikusok, akik nehéz helyzetben új házasságot kötöttek, súlyos lelkiismereti és vallási szituációban élnek. Az Egyházon belül elszigeteltek, és ki vannak zárva az eukarisztiával és a bűnbánat szentségével élő keresztények közösségéből. Amellett viszont lehetséges, hogy a második házasságuk valóban jól sikerült és az élő keresztény család minden feltételévei rendelkeznek. Lehet-e az ilyeneket „elvtelenül élőknek" nevezni és az egyházias érzület hiányával vádolni? Nem jogosult-e a kérdés, hogy mit tehetne még az Egyház az ilyen szükséghelyzetben élő és hitükhöz, Krisztushoz mégis ragaszkodó házasok javára? 2. Mit tett idáig a hivatalos egyház-gyakorlat a keresztény elhált házasságok szükség- helyzetében? Házassági pert lehetett kezdeni, és hosszadalmas, kínos és intim szférákba behatoló vizsgálatokkal igazolni, hogyan lehet az első házasságot kezdettől fogva semmisnek nyilvánítani. A házassági beleegyezés lényegéről folyó, főleg lélektani kutatások ma mind több feltételt találnak, amelyek hiányossá tehetik az alapvető jelentőségű beleegyezést. A másik megoldás volt a különélés megengedése, de az egész életre szóló újabb házassági lehetőség megtiltásával, illetőleg lehetett egy új partnerrel „testvérként együtt élni”, tehát csak úgy, hogy a szexuális életet kizárják, ami gyakorlatilag ilyen életközelségben szinte teljesen lehetetlen. Úgy tűnik, hogy mind a három lehetőség így is tökéletlen megvalósítása Jézus útmutatásának. 3. Rá kell térnünk a felbomlott házasságok rendezésének nem hivatalos kísérleteire is. A keresztények gyakran a felbomlott házasság után új életközösséget kötnek, esetleg polgári házassággal megerősítve* ahol házastársak módján élnek, hűséggel és szeretettel vannak egymás iránt, ami keresztény tartalmat ad életüknek. Hagyományosan és hivatalosan azonban mégis „nyilvános bűnösöknek" számítanak, bár már elképzelhetetlen és erkölcsileg lehetetlen ebből a kapcsolatból kiszakadni és a régihez visszatérni. Sokakban ugyan él a vétkezés tudata, mégis úgy látják, hogy ez az egyetlen megoldása nehéz helyzetüknek. Megkérdezik, hogy miért kell az ilyeneket a bűnbánat és eukarisztia szentségéből kizárni, ha már nem tekinthetők tovább bűnösöknek? Egy elő nem készített közösség esetleges megbotránkozása elegendő akadálya lehet-e a szentségek felvételének? Lehetne-e úgy segíteni, hogy ott járuljanak szentségekhez, ahol nem ismerik élethelyzetüket? Ma már vannak egyházmegyék, ahol egyedi esetekben a lelkipásztori felülvizsgálás után írásbeli utasítást adnak ki, hogy a szentségekhez járulásnak nincs akadálya. Természetesen az ilyen gyakorlati megoldás a kérdést elméletileg még nem tisztázta. Vajon azért járulhatnak-e szentségekhez, mert nehéz helyzetüket a lehető legjobban oldották meg, legalábbis szubjek- tíve, — vagy életközösségüket mégis házasságnak tekintik, ha még amolyan „másodfokú" értelemben is? Vagy pedig a lelkiismereti fórum számára teljesértékű házasságnak lehet tekinteni az ilyent, bár az egyházjogi rendelkezések (még) nem ismerik el a keresztények első elhált házasságának a felbontását? Ezen problémák hátterében lappang egy másik kérdés is, hogy ti., milyen feltételek tesznek jogosulttá egy nemi kapcsolatot? Mert a fentemlített közösségek ezt is magukban foglalják, a testvér- ként-élés engedélyezésén felül. Bizonyára nem ágyasságok (konkubinátus), mert megvan bennük minden igazi házassági szándék. Igen szűk korlátozás lenne „tartós há- zasságtörés"-nek minősíteni, mivel az eredeti házasság, amely hosszabb időn át és valóban felbomlott, már „nem törhető" meg, hacsak nem egy pusztán tárgyi és jogi köteléket értünk rajta. Nem az a házastársi szándék lehetne-e az elismert házasság alapja, amely a személyes odaadás teljességére irányul, és arra a kérdésre, hogy ezt a kapcsolatot a társadalmi és egyházi közösségek előtt ilyen módon fenn akarják tartani? Hiszen ezt a már meglévő házassági szándékot fogadja el az Egyház az első házasfél halála után is, amikor a második házasságot „sanatio in radice" jogi elismerésben részesíti. Ezek szerint tehát a másodházasság az eredeti elsőtől az egyházjogi elismerésben különbözik csupán és ez teszi életközösségüket „nemtörvényessé”? Mégis felmerül a kérdés, hogy ez a „házastársi magatartás" a házasságjogi törvényesség hiányában erkölcstelenné válik-e? Éppen a tartós életközösségre, a gyermekek felnevelésére irányuló házassági szándék szokott hiányozni a házasságon kívüli és házasság előtti kapcsolatokból és ennek alapján teszünk különbséget az előző viszonyok, valamint a házasság és másodházasság között. Végül meg kell említeni, hogy azokat a másodházasokat engedik könnyebben a szentségekhez járulni, akiknél okuk van feltételezni, hogy az első házasság nem volt érvényes házasság, bár nincs elegendő alapjuk, hogy jogilag is semmisnek mondják ki. Ilyenkor elsősorban a nem eléggé érett házassági beleegyezésre gondolnak, 64
