Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Szegedi László: Felkészítés a szentségi találkozásra
gyón érdekelte, szorgalmasan tanultak, kérdezgettek. A házasságkötésből azonban nem lett semmi. Templomba azóta el-eljár- nak. A fiatalasszony azt mondta, hogy a beszélgetések átalakították életét, szamára van Isten. A férje is elfogadta Isten létét és jelentőségét életében, de a templomi esküvőt fölöslegesnek tartják. Napjainkban a keresztelést is egyre inkább elhagyják. A papok személye, viselkedése sem olyan vonzó és tapintatos, mint régen, és ebből számos probléma adódik a gyónás körül is. A szentségi élet háttérbe szorulása tehát kihívás lett az Egyház számára: a megújulás szükségessége a nehézségekből sarjadt ki. Szentségi életünk megújulásának iránya Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt voltunk talán a hazai pasztorációban is a mélyponton. Sokakban megkopott a hit és a keresztény élet. A papság zöme pedig minden kérdezés és feltétel, előkészítés nélkül megkeresztelte azokat a gyermekeket is, akiket állítólag a nagymama ,,ellopott” otthonról. Minimális felkészítéssel, alig két- hónapi oktatással vittünk első szentáldozáshoz olyan gyermekeket, akik addig sohasem hallottak Istenről. Szinte általános volt, hogy sok gyermeket gyors iramban készítettek elő az elsőáldozásra. A gyermekek ugyan érzékenyen magukba szívták az igét, mintha angyal szállt volna közéjük. Megvolt az első áldozás és amikor ősszel találkoztunk, megdöbbentő volt a közöny az arcokon. A két nyári hónap alatt mindent elfelejtettek, amit kaptak a keresztény életből. A lelkipásztoroknak fokozatosan rá kellett jönniük, hogy a papi buzgóságot és a kegyelmi nagylelkűséget nem így kell gya korolniok. A régi szentségi előkészítési módunk szükségszerűen feltételezte az otthonról hozott ismeretet és a korai vallásgyakorlatot. A megújulás azzal kezdődött, hogy az elkötelezettebbek, akik hittek a lehetőségekben, mindjobban kezdték hangoztatni szentségi életünk súlyos hiányosságait. A „minden jól van” felfogás hívei viszont azzal érveltek, hogy a szentségekben működik az Isten ereje, függetlenül a felvevő lelkiállapotától. Nem lehet tudni, mikor érinti meg a lelket. Nem szabad senkit ezért elzárnunk Isten kegyelmétől. Mindez csupa jámbor, áhítatos szólam. A változást sürgetők hangoztatták, hogy a szentségek nem „mágikus ritusok" és ezért nem használ semmit azoknak, akik hit nélkül, vagy megszokásból, babonás hiedelemből, vagy külső kényszerből veszik fel. A szentségek Istennel való találkozásunk külső jelei, jelképei. Mit ér azonban a jel, ha nem jön létre a jelzett lelki találkozás a lélekben? Az ember a szentségekben Istennel találkozik. Híveinket fel kell készíteni erre a találkozásra, hogy gyümölcsöző legyen. A méltó felkészítés komoly, türelmes munkát igényel. A megkeresztelt gyermek az első szentáldozás idején kapja meg az első, némileg komolyabb felkészítést. Erre nem lehet elegendő két hónap, legalább kétéves előkészítésnek kellene azt megelőznie. A kéthónapos közvetlen előkészület csak összefoglalása lehet az előzőknek. A Püspöki Kar ilyen irányú rendeletéből ugyan ma sem lett általános gyakorlat, de minden esetre fokozatosan tért hódít. A következő szentségi aktus a bérmálás. Tíz éven aluliakat ne bérmáljunk. Még ma is előfordul a harmadik osztályosok bérmálása, de hallottam olyan bérmálásról is, ahol egy tizenhat éves fiú volt a leqfia- talabb. A keresztségnél először azon folyt a vita, hogy a teljesen közönyöseknek (például akiknél nincs akadálya az egyházi házasságnak, mégsem kötik meg) megkereszteljük-e a gyermekét? Ma központi feladat inkább a szülők felkészítése. A házasságkötéshez bevezettük a többszöri jegyesoktatást, a váci egyházmegyében legalább háromszori tanítás kötelező. Pillanatnyilag azonban minden alakulóban, cseppfolyós állapotban van. Egyes lelkipásztorok a püspökök által előírt minimumot sem tartják meg, másoknak pedig hiába szabnak határt, sokszor a befogadható igénynél is többet adnak. Egyes vidékeken a lelkipásztorok nagyon hiányolják az egységes püspöki útmutatást, gyakorlati eligazítást. De ez sem lehet igazi indok. A megújulásnak a hívek széles rétegeinek igényeiből kell elindulnia, csak úgy lesz benne erő és élet. Püspök csak akkor rendezhet, ha van mit rendeznie, ha van készség a megvalósításra. Ha a megújítás rendeletekkel kezdődik, belső igény nélkül, akkor a rendeletek mit sem érnek. Mindenki tegyen a helyi igények alapján a legjobb belátása szerint és a püspök a lehetőségek közül a legcélravezetőbbet fogja támogatni és rendeletével kiterjeszteni. A gyors törvényhozás káros lenne, mert a kiadott törvény már lezárja a további fejlődés lehetőségét. A törvény minimumot ír elő és ez az életben mindig tökéletlen, ezért a szükséges rendfenntartó szerepe mellett sokaknak alibi is ehet: megtettem a törvényt, nyugodt lehetek, a többivel nem kell törődnöm. Szentségi életünk központi problémája tehát az utóbbi időben a felkészítés lett. Ebben is elsőrendű jelentőségű kérdés az 51
