Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Önkifejeződésünk a szentségi életben
FIGYELŐ ÖNKIFEJEZÖDÉSÜNK A SZENTSÉGI ÉLETBEN Korunk emberei újra felfedezik a test igényeit, értékeit. A szórakozások különféle formái, a művészeti, irodalmi ábrázolások az érzékelés kifinomult árnyalatait tovább csiszolják. Testi adottságainkat tudatosítja többek között a sport, a jóga és a modern balett. A szexuális érintkezés eddigi diszkrét és intim formái „közüggyé" váltak. Környezetünk élénken tükrözi testi-érzéki élményeinket, érzelmi életünket. Lakásunk a kényelem és élvezetek helye lett. Teleaggatjuk fényképekkel, útiemlékekkel, amelyekre tekintve újra átéljük nagy életeseményeinket. Mindezek „szimbólumok”, amelyek érzékelhető módon jelzik a lelki eseményeket. Amióta a „magasabb lelkiéletben" is elismertük a test jelentős szerepét, és az embert a test-lélek kölcsönös egységében tekintjük, sajátos kifejeződéseivel testünk is visszaadta szellemi mivoltunk bizonyosságát, mert az ember benső lényege szerint szimbólumalkotó lény. A görög „szümbállein” — összevetni, összeilleszteni igéből származott „szümbo- lon” szó az eltávozó barátok között megbeszélt ismertetőjelet jelentette. A találkozás vagy célbaérés esetén egy gyűrű vagy bot kettétört részei pontosan és összeilleszthe- tően újra egyet alkottak, és ezzel igazolták tulajdonosaik összetartozását. A szimbólumalkotás olyan emberi ősjelenség — Konrad Lorenz a magasabbrendű állatoknál is kimutatta, — amivel az ember kifejezheti az egyéni adottságait felülmúló jelenségeket és értékvilágot. Az ember testével, szavaival, „képes" tettekkel jelzi a közvetlenül nem érzékelhető valóságot: például egy ajándék kifejezheti a szeretetet és önajándékozás vágyát. A szimbólum így kölcsönösen egybeilleszti a testi-szellemi világot, az előbbi nyelvén kifejezi az utóbbit, mig a szelleminek a kifejeződése sajátos jelleget ad a testnek. Napjaink szimbólumkultuszában szükségessé vált a liturgikus élet és kultusz újraértelmezése is. A zsinatnak a Szent Liturgiáról szóló rendelkezése írja: „A szentségek rendeltetése az emberek megszentelése, Krisztus testének tovább építése és az istentisztelet kifejezése . . . mint jelek (szimbólumok) a megértésüket szolgálják. Nemcsak feltételezik a hitet, hanem szóval és anyagi elemekkel táplálják, erősítik és kifejezik: ezért nevezik a hit szentségeinek ... Ezért nagyon fontos, hogy a hívők a szentségek jeleit könnyen megérthessék és teljes átéléssel járuljanak a szentségekhez, amelyek a krisztusi életet táplálják bennünk" (Szent Liturgiáról, 59. — továbbiakban: SzL). A szentségi teológia újrafogalmazása mellett tehát szükséges, hogy emberi mivoltunk oldaláról, — antropológiailag is — elmélyítsük, hogyan tudjuk a testi életünk örömeit hitelesen beépíteni hitünk egységébe. Ezen a területen ma jelentős teológiai, lélektani kutatás folyik, hogy csak Marc Oraison, Paul Chauchard, Antoine Vergote nevét említsük. Az elmúlt idők külsőségeinek ellensúlyozására a liturgikus újítások, — számos előnyük mellett, — azonban puritán módon elszürkítették az ünneplések örömszíneit és hangjait, mert szinte' kizárólag a szó eszközével dolgoznak. A beszéd sokszor annyira túlteng, hogy elnyomja a testi-lelki kifejeződés egyéb módjait. Erről a kérdésről csak néhány fontos szempontot szeretnénk kiemelni, a hozzájuk tartozó nehézségekkel együtt. Istenközpontúság vagy emberközpontúság? A sztatikus emberszemlélet, amely a testet és lelket mint két külön állagot tekintette, a kegyelmi életben is szétválasztotta az Isten és ember működését, ami végül is konfliktushoz vezetett. A teocentrikus felfogás az egész liturgiát, szentségi életet kizárólag isteni ráhatásnak tekinti, amelyben a pap csak eszköz, a hivő pedig alázattal befogadhatja a maga tehetetlenségében a szent misztériumokat. A hit ilyen értelme tehát csupán rá hagyatkozást és méltatlanságának tudatát kívánja az embertől. Az emberek így szinte bábukká lesznek, akik érzéseiktől, vágyaiktól függetlenül, vagy azokat megtagadva valami titokzatos szertartás „tárgyaivá" válnak. Ez az út odáig vezethet, —■ nemcsak a janzenizmus idején, hanem napjainkban is, — hogy sokan méltatlanságuk tudatában, vagy az emberi örömök elfogadása miatt inkább visszahú45
