Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TÁVLATOK - A testvériség szentsége
figyelmességgel fogadja őket — és rájön, hogy Isten volt az, akit befogadott! Kürenei Simont kényszerítették, hogy vigye egy elítélt keresztjét. Épp visszatérőben volt a mezőről, fáradt a napi munka után és nyilván — jogosan — bosszús. De a kereszt Krisztusé volt! Márk megemlíti, hogy fiai keresztények voltak. Kinek adunk tehát szállást, vagy kin segítünk? Gondolunk-e rá, ki az, aki csatlakozik hozzánk, velünk jön, mikor szomorúan és letörten rójuk útunkat? Lehet, hogy nem jövünk rá azonnal. De engedjük, hogy velünk maradjon és töltse velünk a vacsorát. Figyeljük meg, hogy milyen utánozha- tatlanul töri meg a kenyeret. Akkor felismerjük végre. Meggyőződünk róla, hogy Jézus az, aki visszatért országába. Őt rejti és tárja fel minden emberi találkozás. Ne térjünk itt ki mindarra, ami összefügg a testvérszeretettel — a keresztény eszmeiségben végtelenül sok minden! —, csak azt tudatosítsuk, ami transzcendens kiterjedést ad a szeretetnek. Felvillanyozó erejű annak tudata, hogy minden ember testvérem, egyformán társam s ezért a lehető legmélyebben együtt kell' éreznem vele. Még „megvilágosítóbb”, hogy a másik is a megváltottaknak ugyanahhoz a családjához, tehát Isten fiai és leányai, Krisztus fivérei és nővérei közé tartozik, ugyanarra az örökéletre hivatott. Ha pedig ez így van — írja Jossua — akkor létezik az embertárs misztériuma, a történelmi valóság egyedül keresztény értelmezésében. Ez a titok nem más, mint hogy Isten örök terve teljesül a testvéremben és a testvérem által; az üdvösség fogható közeibe érkezik. A felhívás Az ember végső és átfogó hivatása ugyanis — akár tud erről, akár nem —, hogy minden élethelyzetben, minden tettével arra az üdvösségre irányuljon, amelyet Isten Jézus Krisztusban hoz létre. Minden történésnek, cselekedetnek megvan ugyan a maga belső, immanens törvénye, oka, mégis része az isteni üdvösségtervnek, amely felé nyitott marad. Isten egészen magáénak akarja az ember szívét, hogy abba, mint országába jöhessen. Jelen akar lenni az erkölcsi életben — abban, hogy milyen elvek szerint alakítjuk ki egész életünket és abban is, hogyan oldjuk meg hétköznapjaink legjelentéktelenebb részleteit. Mindez — az ember öröme ugyanúgy, mint a szenvedés és a halál, de főleg a szeretet és a másokkal való találkozás — e végső összefüggésben válik szentté. Erről az oldalról — Isten és üdvgondozása oldaláról — is mindenekelőtt és legteljesebben a másik ember, a „felebarát" az, aki alkalmat és lehetőséget ad Isten felhívásának elfogadására, a magával Istennel való találkozásra. Arra, hogy hitünkről, belső készségünkről „kifelé" is tanúságot tegyünk. Az embertárs döntő választás elé állít, megnyílunk-e a kegyelemnek és az üdvösségnek. A leghétköznapibb élethelyzet is felhívás — segítségre vagy áldozatra — és ezért Istentől felénk irányuló követelés. Hogy hogyan kell engedelmeskednünk ennek a felszólításnak, arra Jézus egész emberségével ad választ. Ő a szó legteljesebb értelmében másokért élő (Schürmann). Ezért vezet útja a kereszthez. Az Egyház is csak úgy marad Jézus Krisztus Egyháza, ha az emberekért létezik. Alapvető feladata, hogy az emberiség felé közvetítse az emberré lett Isten szeretetét, megjelenítse országát. Krisztust szolgálod a társadban Nemcsak az ember, hanem Isten oldaláról is kinyilatkoztató erejű tehát az emberek közti találkozás. Jézus Krisztus jelenlétéhez vezet el. Nem egyszerűen arról van szó, hogy „Isten iránti szeretetből” szeretjük a másikat, vagy úgy szeretjük, „mintha Krisztus lenne”. Ez a motívum könnyen érdek-keresésnek tűnhet a nemhivők szemében. Hanem olyan szeretet gyűl fel bennünk, amellyel a másikat a maga gyönge- ségében, elesettségében, támaszra-szorult- ságában keressük meg és ezzel teszünk tanúságot a jézusi jelenlétről. Az igazi istenszeretet tehát nem vesz el semmit az emberek közti szeretetkapcsolat mélységéből — mindja Jossua. Ellenkezőleg, kiteljesíti. Az a forrás, amelyből a hivő lelkűiét táplálkozik és az a cél, amely felé törekszik. Maga Jézus úgy beszél jelenlétéről — visszajöveteléről, — mint amelyről készenléttel tehetünk tanúságot — elsősorban segítőkészségünkkel. Testvéreinkben kell őt felismernünk, szeretnünk, szolgálnunk. Erre az „éberségre" s az ebből fakadó magatartásra alapozta üdvösségünket: azt, hogy már most az „igazságban" legyünk — s egyszer és mindenkorra szeretetének jelenlétében: „Bármit tettetek is egynek a legkisebbek közül, nekem tettétek” (Mt 25,34). Sokat vitatkoztak már ezen a „legkisebbek" kifejezésen. Egyesek szerint Jézusnak a „testével", testének tagjaival, a hívőkkel való egysége fejeződik itt ki (vö.: Én vagyok Jézus, akit követsz — ApCsel 9,5). Ez a vélemény azonban túl szűkmarkú. Közelebb jutunk a kifejezés értelméhez, ha itt 30
