Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fülöp Béla: "Beteg valaki közületek?..." (Jk 5,14)
felelőbb ó- vagy újszövetségi fejezet közvetítse Krisztus vigaszát, ébressze a beteg hitét, növelje reménységét, és mindenképpen tudatosítsa vele, hogy Krisztus nem feledkezett el róla, itt van, törődik vele. Ha a kiszolgáltató pap ügyesen választja meg a szentírási szakaszt, és néhány közvetlen szóval közel viszi, életszerűvé teszi azt, akkor a beteg egyébként is vigaszt szomjazó lelke megérzi és valóban átéli Krisztus erősítő jelenlétét. Válasza a hit szava lesz, az élő hité, amelyben megérti Krisztus szenvedésének értékét, benne a sajátjáét, hogy „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk" (2Kor 4,17). Válasza a keresztény reménység éltető hatása: „A mi hazánk a mennyben van, onnan várjuk az üdvözítőt is, Urunkat Jézus Krisztust, Ö azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez" (Fii 3,20— 21 ). És végül válasza az a lelki békesség lesz, melyet Krisztus ígért: „Jöjjetek hozzám, akik fáradoztok és meg vagytok terhelve, én megkönnyítlek titeket” (Mt 11,28). Ha az ember a szentségi kegyelem erejében megtalálja belső lelki egyensúlyát, a test- lélek egységében és állandó egymásrahatásában, nem valami mágikus ráhatás útján, hanem a szentségi élet következményeként, — akkor a szentség az egészségre is jó hatással van. Ezt a tényt a tapasztalat is támogatja. A Liturgikus Konstitució szerint: „a szentségek mint jelek a megértést és tanítást szolgálják. Nemcsak föltételezik a hitet, hanem azt szóval és anyagi elemekkel táplálják, erősítik és kifejezik" (59). A betegek kenetének egyik jele a csendes, szótlan kézlöltétel. A Szentírást ismerő ember számára a kézföltétel szemléletesen eszébe juttatja Jézus beteget gyógyító kezét és az Egyház imádságos kézföltételét, amely mindig áldást és kegyelmet közvetít. De a mai ember számára is sokatmondó: a simogató anyai kéz, a segítő orvosi kéz, az enyhítő ápoló kéz együttérzést és támogató erőt közvetít a betegnek. A kifejezetten szentségi jel az olajjal való megkenés. Itt felvetődik a kérdés: vajon a mai ember az olajjal történő megkenésben felismeri-e azt a jelet, amely „a megértést és a tanítást szolgálja”. Az ókori ember jobban megértette, mert az olajat gyógyszernek használta. Gondoljunk csak az irgalmas szamaritánusra, aki bort és olajat öntött a sebekbe (vö. Lk 10,34). Valami ebből a szokásból napjainkra is fennmaradt. Az égési seb elsősegélyénél sokáig olajat használtak. Népi gyógymódok ma is használják például epekő-hajtásra. De a hivatásos gyógyászatban is számos gyógyszer alapanyaga az olaj. Azonban nem az olaj a teljes jel, hanem a beteg megkenése olajjal. A régebbi szertartás a szem, fül, ajak, kéz, láb, — sőt még régebben az ágyék — megkenésével a vétkező érzékszerveket illette. Ezzel is kifejezésre akarta hozni, hogy az „utolsó kenetet" a bűnbocsánat egyik „eszközének" tekintette. Ma a homlokot és a kezet kenjük meg. Ezzel az ember legjellemzőbb testrészeit: a fejet és a kezet érintjük, a gondolkodás és tevékenység két nagyjelentőségű eszközét, — kifejezve ezáltal is az emberi személynek, mint pszicho-szomatikus egységnek az üdvözítését. A szentségi jel teljességéhez az olajjal való megkenéshez kísérő szavak is tartoznak. „E szent kenet által és az ő kegyes irgalmassága által segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével. Amen. Bűneidtől megszabadítva üdvözítsen téged és jóságosán adjon megkönnyebbülést. Amen.” Ezek a szentségi szavak és azt követő könyörgések a közösen elmondott Miatyánkkal együtt adják azt a szent Jakabtól megkívánt „hitből fakadó imát”, amely „a beteget megszabadítja és az Úr talpra állítja” (Jak 5,15). A szentségnél fokozott jelentőséget nyer nemcsak a felvevőnek, hanem a kiszolgáltatónak a hite is. Komolyan kell vennünk Urunk bíztatását a még hegyeket is megmozgatni képes hitről és a hozzáfűzött ígéretet: „ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kéréstek” (Mk 11,24). Jakab apostol kifejezetten az Egyház elöljáróinak hitéről beszél. Joggal hozzáfűzhetjük tehát, hogy a kiszolgáltató pap hite közösségben a szent olajat megáldó püspök imádságos hitével és a beteget körülvevő hozzátartozók szívből fakadó imájával, végül az egész Egyház könyörgésével — menti meg a beteget. Abban az időben, amikor még a laikus hívek is kiszolgáltathatták a betegek olaját —■ I. Ince pápa ír erről, az egyiptomi remeték és szent Genovéva történetében is van erről említés, bár lehet, hogy ezeknél egy ma már feledésbe ment más szentelményről van szó4 — akkor még az egyházi közösség hite és imája élő és erőteljes volt. Ezért hoztak a hívek mindig magukkal olajat a templomba, hogy azt a pap az euka- risztikus imádság végén megáldja: „Istenünk, te mindezeket a javakat mindenkor Krisztus, a mi Urunk által teremted, szenteled meg, élteted, áldod meg, és adod nékünk,” — e szöveg erre is utal. 26
