Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Földényi János: A kicsinyek boldogsága
tunk, elutasítunk magunkban valamit, amit esetlegesen az anyuka, vagy az iskola, vagy általában az emberek helytelennek vélnek. Egyetlen kivételezett lény van, aki egészen elfogadhatja önmagát. Az egészen kicsiny gyermek. Hangosan ordít egész éjjel? Nem baj! összepiszkítja magát? Milyen aranyos! Minden tekintetben súlyosan terhére van környezetének? Édesanyja szemében akkor is a világ legdrágább kincse. Elfogadják őt úgy, ahogy van, és ennek megfelelően ő is elfogadnatja önmagát. Ha van egészen boldog lény, az az egészen kicsiny gyermek. Fenntartás nélkül szeretik. Ennyire később soha sem fogják szeretni. Később a szere- tetet mindig feltételekhez fogják kötni. Az ember egész életében keresi az elveszett boldogságot. Életének első hónapjaiban megtapasztalta, tudja tehát mi az, de később még halvány visszfényét is nehezen találja meg. Szükség van a bölcsességgel párosult értelemre. Az ember elidegenedik, mert arra kényszerül, hogy ne fogadjon el önmagában bizonyos károsnak ítélt tendenciákat. Az lenne tehát a megoldás, hogy engedje ezeket a káros erőket szabadjára? Mindaz jó, amit Isten teremtett. Joggal vélhetjük tehát, hogy az emberben nincs alapvetően rossz tendencia, ami elfogadhatatlan lenne. Másrészt — és ez még lényegesebb — akár elfogadjuk, akár nem: ami bennünk van, az valóság. Jobb, ha elfogadjuk realitását és számolunk vele, mint ha kihagynánk számításainkból. Ez utóbbi kínos meglepetések forrása lehet. A szülőnek, a nevelőnek kétségtelenül meg kell mondania, ha a tanítványban valami rosszat észlel. A tapasztalat azt mutatja, hogy — sajnos — ilyenkor nem tesznek különbséget a tett és a tettes között. Amikor jogosan elmarasztalják az előbbit, egyúttal — indokolatlanul, jogtalanul, károsan — kiterjesztik ezt az elmarasztaló ítéletet a tettes személyére is. A mama a gyermekének, aki bántotta testvérkéjét, nem azt mondja, hogy „most rosszat tettél", hanem többnyire azt mondja: „rossz gyerek vagy! nem szégyelled magadat?” A felnőtteknél ugyanígy van. Valaki előáll egy gondolattal, tervvel, ami talán túlzó vagy erőszakos. Ilyenkor nem azt mondják, hogy „ez az ötlet túlzó”, vagy „ez a javaslat erőszakos”, hanem inkább így fogalmaznak: „ez az ember ostoba”, vagy „ez egy veszedelmes fickó”. Mit kellene tennünk? Embertársaink lépten nyomon ítéletekkel — valójában fenyegetésekkel — találkoznak, amelyek arra késztetik őket, hogy ne fogadják el önmagukat. Ezért rosszul érzik magukat, boldogtalanok, nem értik önmagukat, nem tudják mit akarnak. Első feladatunk az lenne, hogy lehetővé tesszük embertársainknak, hogy „olyanok legyenek, mint a gyermek”. Elfogadjuk őket feltétel nélkül, úgy, ahogy vannak. Ha rosz- szat tesznek, mondjuk meg, de ne tekintsük őket magukat rosszaknak. Legfőképpen engedjük meg, hogy őszinték legyenek. Ne toroljuk meg az őszinteséget. Ha embertársunk legalább tőlünk biztonságban érzi magát — mert mi nem ítéljük el, nem nézzük le semmiért — ha legalább mi elfogadjuk őt olyannak, amilyen, ez lehetővé teszi számára, hogy önmagát is elfogadja. Ekkor majd megérti önmagát, tudja majd, mit akar, végső soron boldog lesz. Ezzel párhuzamosan megtanuljuk majd azt is, hogy mi magunk is „olyanok legyünk, mint a gyermek”, aki félelem és szorongás nélkül nézi a világot, akit nem ijeszt semmi vágy vagy törekvés, amit önmagában tapasztal, aki őszintén tud szeretni és élni, mert semmiféle „védekezési mechanizmus" nem gátolja. Az aggodalmaskodó újra kérdezheti: mi lesz, ha minden vágyat és törekvést elfogadunk? Nem vezet ez az egyéni és közösségi élet romlásához? Bizony, a „vadhajtásokat le kell nyesegetni!" Válaszunk ez: mi hiszünk az emberben, aki alapvetően jó, és harmonikusan fejlődhet, ha külső fenyegetés vagy kényszer ebben meg nem akadályozza. Pontosan tudjuk azt is, hogy az ember alapvetően társadalmi lény, akinek egyik legfontosabo szükséglete, hogy embertársaival békében együttműködjön. Mivel a különböző emberek igényei és szükségletei lényegében hasonlóak, ezek őszinte elfogadása és követése az erkölcsi és a társadalmi élet megszilárdulásához vezetnek, és semmiképp sem károsak. Az elmélkedés nyomán úgy érezzük: Jézus azért mondotta a gyermekről, hogy „ilyeneké a mennyek országa”, mert ezek a kicsiny gyermekek boldogok. A Mennyek Országa azoké, akik boldogok. A kicsiny gyermekek rendelkeznek is a boldogság feltételeivel: feltétel nélkül szeretik őket, — félelem és szorongás nélkül elfogadják önmagukat, — őszintén és szabadon tudnak szeretni, — akadálytalanul fejlődhetnek. Lehet-e szebb feladat, mint létrehozni magunk és mások boldogságának a feltételeit? Földényi János 253
