Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A liturgia örömünnepe

az öröm „kifejezésére" van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük lelki egyensúlyunkat, hogy az alkotó szabadság e sajátos formáján keresztül megéljünk valamit a teremtő Isten „játékából" és szabadságából (vő Fétes et saisons, 1973/7).

Nemigen szabad Cox „pálfordulásában" egyedi esetet látnunk. Útja sokak lelki fejlődését tükrözi. Sőt talán általában is elmondhatjuk a kor emberéről: a végletek keresése — a merő tagadás vagy a száraz, egyoldalúan racionális vallásosság — után egyre inkább fölébred benne a vágy a bensőséges ünneplésre, az egész embert eltöltő öröme. A liturgia — Jürgen Molt- mann szavával — „felszabadító ünnep” (Das befreiende Fest, Concilium 1974/feb- ruár, 120. o). Termelés és fogyasztás egyhangúságában tehát valóban a felszabadulás, felüdülés, a kiemelt tartalmú szabad idő lehetőségét kínálja a modern ember számára.

Cox szélsőségesnek tűnő — de nagyon is mai — kísérlete arra is rádöbbent bennünket: egyáltalán nem biztos az, hogy a modern embert csak modern eszközökkel

— elektromos gitár kísérte misével, erősítőkkel és hangszórókkal aláhúzott énekkel

— lehet az ünneplésre elsegíteni. A hagyományos, akár a leghagyományosabb — az ókori kultúrkörből származó — liturgia-forma is ugyanolyan alkalmas erre, sőt még inkább ellenpólust teremt a mindennapi környezettel szemben. A feszültség csak látszólagos a kor és a régiesnek ítélt rítusok között. A liturgiák — éppen mert egy-egy adott kor termékei —, teljesen „ingyenesnek” ható jelképeikkel, kifejezési eszközeikkel a teremtő szabadság különösen egyedülálló formái, tehát csak felfokozzák azt a hatást, amely bennük, mint a felszabadító ünnep lehetőségeiben rejlik.

Ezt bizonyítja a bizánci szertartás iránti megújuló érdeklődés, fővárosunkban vagy más nagyvárosokban is. Mint e ritus áldozópapja, személyes tapasztalatként vallhatom, hogy az a sajátos feszültség, melyet az antik forma és a modern hivő találkozása teremt, nem rontja le, hanem felerősíti a liturgia élménykeltő erejét, nap nap mellett ünneppé teszi az „isteni liturgiát”. Ez a találkozás a szentírás-olvasáshoz hasonlítható. Múltba tekintek, hogy a jelenben tudjak cselekedni és a jövőbe lássak. Nemcsak a teremtés „alfája” felé nyitja meg létemet, hanem — és másik alapvető szempontját ez adja — Krisztus műve nyomán a világ végső jövője felé való kitárulás is: az emberi szabadság „omega-pontjának” előre- átélése.

A görög szertartásé liturgia és liturgikus év néhány vonásának elemzésével szeretném igazolni, hogy a biblikus-ókeresztény

kor világát idéző keleti szertartás — és nyilvánvalóan hozzá hasonlóan bármely más eredetű liturgia is — keresztény öröm forrásává és kifejezőjévé, örömünneppé válhat számunkra. — Nem az egzotikusra — az aranysújtásos ruhákra, a tömjénezésre, az oltár körüli mozgás „koreográfiájára" szeretném fordítani a figyelmet, hanem tartalmi vonatkozásokra.

Az ünnep átalakít

Sokat emlegetjük — főleg görög, de latin szertartású körökben is — a „keleti lelkiséget", de nemigen szoktuk megfogalmazni, miben is áll az. Nos, e lelkiség sajátos megnyilvánulása az, ahogyan Kelet — az ortodox és görögkatolikus egyház egyaránt — az ünnepeket szemléli.

Mai ember számára az ünnep szórakozási és pihenési lehetőséget jelent. Jobbára a vallásos ünnepek sem többek, mint a folklór megnyilvánulásai. Mélyen hivők pedig úgy tekintik az ünnepeket, mint a hétköznapok tagadását, kilépést a mindennapokból. Kelet szemléletében az ünnep nem jelent szakítást a munkában töltött napokkal, az „élettel”, hanem annak átalakítását örömmé, szabadsággá.

Hogy jobban megértsük ezt a szemléletet, emlékeztetnünk kell arra, hogy a keleti szertartás ünnepei abban a kultúrkörben alakultak ki, amelyben az ünnepek, szertartások nemcsak járulékos jelenségei, hanem lényegi elemei voltak az életnek. A keresztény ünnepek hozzáigazodtak a hét, az év „természetes” ritmusához, de kiszélesítették át is alakították azok tartalmát.

Jó példa erre a húsvét kialakulása. Az ókorban tavaszi ünnepet ültek ilyentájt, mely a tél legyőzésének — a megszabadulásnak — örömét fejezte ki. Az ószövetségi pászka az egyiptomi fogságból való kiszabadulás emlékünnepe volt. Az újszövetségi húsvét ezeket az elemeket mind feltételezi, de új szintre is emeli. Krisztus a mi pászkánk, mondja szent Pál (1Kor 5,7). Az ókeresztény kor szemléletében így szélesedik az eszkatologikus szabadulás ünnepévé.

A keresztény ünneplés tehát feltételezi a természetes idő-kereteket, de szét is bontja és felmagasztosítja azokat. Mint a keleti lelkiség egyik mai értője, Alexandre Schmemann írja (Pour la vie du monde, Paris, Desclée, 1969, 62. o.), az ünnep — örömet jelent. Az emberi öröm csődjét, de az igazi öröm kezdetét: a Krisztus feltámadásából fakadó felszabadultság túláradó örömét. Ezt fejezi ki a keleti szertartású zsolozsma minden vasárnap hallható éneke: „íme, kereszt által lett az egész világ öröme!” — annak a világnak is örömforrása, mely már megismerte az örö243