Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - Sulyok Elemér: Az üdvösség örömhíre
igazán békeszerető emberrel a béke ki- esdeklése és megvalósítása érdekében.” (u. o. 78) Talán kissé hosszúnak tűnhet a jubileumi órában e zsinati idézet. Úgy véljük azonban, ha ügyelünk mondanivalójára, akkor nagyon is helyénvaló. Helyén való egyrészt azért, mert minden hívőnek és minden papnak eloszlathatja esetleg felmerülő kétségét: a békéért való imádkozás, a béke aktiv biztosítása, megteremtése nem csak néhány embernek, nem csak a papságnak, hanem magának a hivatalos Egyháznak a szándéka, akarata volt a zsinaton és maradt azóta is. Maga az Egyház akarja, hogy hívek és papság működjék együtt a béke ügyének szolgálatában. Ha egyszer az Egyház egyetemes zsinata fordul ilyen ünnepi és követelő felszólítással, ilyen higgadt és evangéliumi alapokra építő érveléssel a világ keresztényeihez, akkor valóban nem is lehet más feladatunk, mint hallgatni a figyelmeztető szóra és aszerint eljárni, élni. — De másfelől helyénvalónak látjuk a zsinati okmány idézését azért is, mivel mint- egy jóváhagyó pecsétje annak a hazai egyházi békemunkának, amit indulásakor még sokan gyanakvással, sőt elmarasztaló kritikával illettek, A papi békemozgalomnak igazi nagy érdeme az volt, hogy idejében, jóval a hivatalos egyházi megnyilatkozások előtt tudatosította, hogy a béke szolgálata egyben a jövőnek is szolgálata, saját jö- vőnknek záloga. Az a kis pionír csoport, amely huszonöt éve útjára indított egy hamarosan országossá váló mozgalmat, jó szolgálatot tett hazánkban mind egyházunknak, mind pedig államunknak. Törekvésük, negyedszázad távlatából nézve már valóban sorsdöntőnek és bátornak nevezhető kezdeményezésük tette lehetővé, hogy a magyar katolikus egyház ne szigetelődjék el, ne vonuljon halált hozó önkéntes gettóba, ne őrölje fel belső erőit a céltalan negativ magatartás, hanem — egyre inkább együttműködve nemhivőkkel, államunk vezetőivel — az elkövetkező és a csakis közösen elvégezhető feladatokat vállalja, végezze, a béke ügyét szolgálja. Elismerésünkkel kell adóznunk azoknak, akik annak idején bátran elindultak a még töretlen úton, akik a „küzdelem" és „ellenállás" helyett a megbékélés nagy művét kezdték előkészíteni. Ez a munka természetesen ma is folyik és folynia kell a jövőben is. Fémjelzője a megértés, a dialógus, a szeretet. Hivő emberek, papok és világiak mindaddig, míg e hármas csillagzat jegyében munkálkodnak, - nyugodtan elmondhatják, hogy jó és biztos úton járnak. Helyes ez az út, mivel Egyházunk is ezt jelöli ki számunkra. Ugyanis „az Egyház feladata, hogy támogasson és nemesítsen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben. Amikor az evangéliumhoz híven ragaszkodva küldetését teljesíti a világban, Isten dicsőségére a békét erősiti az emberek között" (Gaudium et spes, 76). AZ ÜDVÖSSÉG ÖRÖMHÍRE „ ... rájöttem, hogy arra neveltek bennünket, hogy képtelen tilalmakban mérjük a végtelent, bocsánatos és úgynevezett halálos bűnök átszámítási kulcsával" (Fr. Mau- riac, Egy hajdani fiatalember, 13. o). Mau- riac szavai nem egy nemzedék, hanem egy egész korszak vallási tapasztalatát rögzítik. Olyan korszakét, amely az evangélium gazdagságát a parancsok és a tilalmak jól körülhatárolható rendszerében vélte kifejezni. Ez a gondolkodásmód „az új bort a régi tömlőkbe” (Lk 5,37) töltötte, Krisztus örömhírét az Ószövetség megkövült formáiba, amelyekből maga Jézus Krisztus szabadította ki az embert. Nem véletlen, hogy a törvény neveltje csak a „nap terhét és hevét” (Mt 20,12) érzi, megfeledkezve arról, hogy Krisztus igája édes, az ő terhe könnyű (vö. Mt 11,30). A személytelen kötelességekhez és törvényekhez mért életből nem fakadhat az a személyes öröm, amelyet Krisztus azoknak ígért és akart, akik tanítványként szegődnek Hozzá. Márk, aki már a hellén—római világ polgárainak hirdeti Krisztust, evangéliuma elején összefoglalja Jézus küldetésének lényegét: „János fogságba jutása után Jézus Galileába ment, és hirdetni kezdte Isten országának evangéliumát. Ezt hangoztatta: Az idő betelt: közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében. (Mk 1,14—15). Jézus szándéka tehát nem a Tóra megszilárdítása és feltétlen érvényre juttatása, mint a farizeusoké. Nem is a törvény liberális kilúgozása, mint a szadduceusoké, hiszen nem azért jött, hogy megszüntesse a törvényt vagy a prófétákat (vö. Mt 5,17). De éppenúgy elkülönül a Holt tenger mellett élő esszénusok programjától, akik a törvényesség merev megtartásában és megtartatásában látták Izrael üdvösségét, mint a zelotákétól, akik apokaliptikus indulatoktól fűtve minden bizonnyal szívesen leltek volna Jézusban fegyvertársra. Jóllehet ezek a szellemi irányzatok „kifutási lehetőséget” jelenthettek volna számára, ő 235
