Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám
„örvendjetek az Úrban, mert közel van mindenkihez, aki segítségül hívja az igazságban" (Fii 4,4-5; Zsolt 145, 18) örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek, jóságos emberségte- ket ismerje meg mindenki. Az Úr közel van! Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságtokban és könyörgéstekben teriesszé- tek kérésteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban" (Fii 4,4-7). E szavakkal buzdította és biztatta a Népek Apostola a filippi egyházközség hiveit, ezekkel kezdi az Egyház Advent 3. vasárnapjának liturgiáját és ezek a gondolatok csengenek visz- sza, VI. Pál pápának, a Szentév pünkösdjére, a világ keresztény híveihez intézett apostoli buzdításában is. A Szentatya feszültségekkel terhes, a békét és örömet annyira éhező korunkban szükségesnek látta, hogy emlékezetünkbe idézze, amit a szentpáli buzdítás és az ősi liturgia már régesrég hirdet, amiről azonban — úgy tűnik — oly könnyen elfeledkezünk. Nem gondolunk rá, hogy a kereszténység kiindulópontja, tanítása és ígérete az evangéliumi örömhír nyomán fakadó örvendezés. Amikor az Isten egy tehetetlen, mosolygósíró kisgyermek alakjában közénk jött a földre, angyali figyelmeztetés bátorította a csodálkozó és megijedt pásztorokat: „Ne féljetek! Mert nagy örömet adok tudtul nektek... megszületett Megváltónk!" (Lk 2,10—11). S a Gyermek, amidőn felnő és a világ színe elé lép, ugyanerről az örömről szól: kinyilvánítja, hogy földi életének célja az örömhír hirdetése, hajóst idézve bejelenti: „Az Úr lelke van rajtam,... elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak meg a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje" (Lk 4,18—19). Az örömről szólt jézus Krisztus nyilvános működésének kezdetén, de végén is. Akkor már a szenvedés és halál árnyékában élt. „Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök" (Jn 15,11). Szinte önkéntelenül tolul a kérdés ajkunkra: hát hogyan is tudtunk erről a krisztusi örökségről többé-kevésbé, sőt olykor teljesen megfeledkezni? Hogyan tudtunk az evangéliumi örömhír világából más, komor színekkel festett gondolkodásmódot és életformát kialakítani? Hogyan tudta ezt az örömhirdetést a keresztény tanítás is elhanyagolni? Tény, hogy a kereszténységen kívül, de azon belül is sokan úgy tekintenek a katolikus tanításra, a keresztény életformára, mint amely tele van tilalmi és korlátokat állító rendelkezésekkel, mint amelyben már nem a krisztusi nagykorúságra felszabadító törvény vezet az örvendező életstíius felé. Keresztény tanításunkban és életünkben csak akkor lesz újra valósággá, éltető elemmé az evangéliumi öröm, ha „újra Krisztust tesszük meg életünk alapjává, kiindulópontjává" (Romano Guardini), ha reá hallgatva, őt figyelve újra és újra felfedezzük, hogy az Úrban mindig örülnünk lehet, sőt örvendeznünk kell. Amikor VI. Pál pápa erre a keresztény örvendezésre buzdított, természetesen azzal is tisztában volt, hogy saját erőnkből nem leszünk képesek jézus öröméhez eljutni. — Ezért apostoli buzdításának mindjárt első mondatába beleszőtte: van okunk és lehetőségünk is az örömre, mert az Úr közel van azokhoz, akik, segítségül hívják az igazságban. Ha valóban készen állunk ennek az „igazságban megérzett örömnek" (Szent Ágoston) befogadására és továbbadására, akkor „szárnyaló szívvel" indulhatunk az újra elérkező Krisztus felé. Mert e készenlét — amint a pápa írja - biztosítja személyes kibontakozásunkat Krisztusban és örömben teremti újjá Isten egész népének jövőjét. 13 I? M 193
