Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Démonhit és Szentírás
a pogányok isteneit mindenestül azonosította a démonokkal. Sőt ennek nyomai megtalálhatók a Hetvenes fordításban is (Zsolt 94,5; Bár 4,7). Az Újszövetségben és a keresztény felfogásban a Sátán, Beelzebul, Béliál egy személynek számít, és úgy szerepel, mint a bukott angyalok országának a fejedelme; s a démonok is azonosak a bukott angyalokkal. Űk okozzák azokat a betegségeket is, amelyektől a szenvedők exorcizmus által szabadulnak meg. Ennek az egységesítésnek jellemző példája az úgynevezett Beelzebul-vita (Mk 3,22—30; Mt 12,22—32). Viszont éppen ez a fejezet mutatja legjobban azt is, hogy Jézus semmi közelebbi kinyilatkoztatást nem akar adni a gonosz lel kékről. Megelégszik annak hangsúlyozásával, hogy ellenfeleinek vádja ellentmondásos: Beelzebul nem adhat senkinek hatalmat arra, hogy a megszállottakat gyógyítsa, hiszen azzal saját országában teremtené meg a meghasonlást. Pozitív irányban pedig azt szögezi le, hogy vele a legerősebb és legszentebb hatalom érkezett el, az Isten országa. Ezt ellenfelei abból is megérthetnék, hogy gyógyításai az emberek javát szolgálják. Aki Istennek ebben a jóságos közeledésében ördögi félrevezetést lát, az vétkezik a Szentlélek ellen, s annyira megátalkodik gonoszságában, hogy nem nyerhet bocsánatot, (Mk 3,29). Az tehát itt is és másutt is világos, hogy Jézus úgy értelmezi magát, mint akiben az emberiség megkapta a teljes megváltást. A győzelem a rossznak minden fajtája fölött biztosítva van. De minket itt az is érdekel, hogy feltételezi-e a gonosz lelkek személyes létezését, vagy egyszerűen csak korának jelképes nyelvén beszél? Az evangéliumi szövegek úgy hatnak ránk, hogy Jézus általában feltételezi személyes létüket, bár a gyógyítások leírásánál szereplő „süket lélek", „néma lélek”, „tisztátalan lélek” emlegetése jöhet abból a népies felfogásból, amely a betegségben az ártó démonok hatását látta anélkül, hogy kimondottan a bukott angyalok befolyására gondolt volna. Jellemző, hogy Jézus az előbb említett legnagyobb erkölcsi rosszat, a Szentlélek elleni bűnt nem hozza kapcsolatba a gonosz lélekkel. Vagy legalábbis Márk nem tartja fontosnak, hogy ezt a kapcsolatot megemlítse. János evangéliumában (8,44) azonban már ez az utalás is megtalálható: igazi atyátok nem a hivő Ábrahám, hanem „a sátán, aki gyilkos kezdettől fogva”. Pál apostol leveleiben még világosabb az a tétel, hogy Krisztus véglegesen győzött a rossz felett: „Lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, s nyilvánosan pellengérre állította őket” (Kol 2,15). De arra nem tér ki, hogy kik vagy mik ezek a hatalmasságok, s arra sem, hogy a pellengérre állítás igazában mit jelent. A Kolosszei levélben a fő téma az, hogy Krisztus „ura lett minden fejedelemségnek és hatalmasságnak" (2,10), de néha az az érzésünk, hogy ezek a szellemi tényezők közelebb állnak a „világ elemeihez”, mint a bukott angyalokhoz. Az Efezusi levélben már erősebb a hellenista értelemben vett démon és az ószövetségi sátán azonosítása. Itt már feltételezi kísértő hatásukat is: „Nem annyira a test és a vér ellen kell kiizdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak a kormányzói és az égi magasságoknak a gonosz szellemei ellen" (Ef 6,11). Itt tehát a démonok már nem a sivatag lakói (Mt 12,43), hanem a levegőégben tébolygó szellemek. A kép a görög kozmológia közvetítő szellemeit idézi7. A legtöbb általánosítással Jézus gyógyításainál találkozunk. Meg kell azonban jegyezni, hogy a szövegek nem a csodák pontos leírását akarják adni, hanem a Jézusról szóló igehirdetést. Ezért természetes, hogy vannak bennük kifejezések, amelyek jellemzőek annak a kornak a felfogására és kapcsolatosak a régi íróknak a világról és az emberről vallott nézetével. Azon kívül az ilyen gyógyítások leírásánál kialakult egy elbeszélő séma, mint ahogy a zsidóknál már Krisztustól függetlenül is megvoltak az exorcizmusok. Néha az a benyomásunk, hogy Jézus minden megkülönböztetés nélkül csatlakozik a démonisztikus felfogáshoz, máskor viszont határozottan áttöri azt. A végső megállapítás az, hogy az evangélisták leírásában nincs következetesség. Néha megkülönböztetik a gyógyítást és az ördögűzést: pl. „Mondjátok meg annak a rókának (Heródesnek), hogy ma és holnap ördögöket űzök ki, betegeket gyógyítok” stb. (Lk 13,32). Máskor meggyógyít egy süketnémát exorcizmus nélkül (Mk 3,7 kk), ismét máskor hasonló betegeket így gyógyít: süket és néma lélek, menj ki belőle (Mk 9,25). A hordágyon eléje vitt béna embernek előbb a bűnét bocsátja meg, s utána következik a gyógyítás, és ördögűzésről ennek ellenére nincs szó (Mk 9,1—7; Lk 17—26). Az egyik szombaton egy elferdült gerincű asszonyt gyógyít meg szintén exorcizmus nélkül, viszont az evangélista a zsidókkal folytatott vitáját így idézi: Ábrahámnak ezt a lányát a sátán tizennyolc év óta kötve tartotta ... Néha tehát úgy tűnik, hogy minden betegség mögött ott van a démoni hatás, viszont a vak ember esetében a tanítványok kifejezetten megkérdezik, hogy ez a betegség a bűn következménye-e, és Jézus így válaszol: „Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem inkább azért van így, hogy Isten művei megnyilvánuljanak rajta” (Jn 9,2 kk). Mint érdekességet említhetjük meg, hogy az evangéliumokban a lepra gyógyítását soha nem említik együtt az exorcizmussal, pedig a legtisztátalanabb betegségnek számított. De 146
