Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Démonhit és Szentírás
Gál Ferenc DÉMONHIT ÉS SZENTÍRÁS A legtöbb mai emberre a Szentírásban a démonok, gonosz lelkek, ördögök emlegetése talán még idegenebbül hat, mint a csodák és természetfölötti jelenségek előfordulása. Egyre többen idézik Bultmann kijelentését, hogy „nem lehet a modern technikai berendezkedést használni és ugyanakkor a démonok létezésében hinni". Bultmann a mítosztalanítást következetesen kiterjesztette a szellemi lényekre is, és azóta a teológusok között is újra meg újra felmerül a kérdés, hogy a sátán és angyalai nem egyszerűen csak a rossznak és a bűnnek a megszemélyesítései-e, vagyis puszta képek és a régi előadásmód kellékei? Érdekes, hogy a jó angyalok léte sohasem foglalkoztatta annyira az emberek fantáziáját, mint az ártó szellemeké. Az angyalokat úgy tekintették, mint isten akaratának végrehajtóit, tehát létük valamiképpen egybeesett az istenség létével. A démonokról mindig úgy látszott, hogy bizonyos önállóságot élveznek, tudatosan ártanak az embernek, azért védekezni kellett ellenük. Katolikus teológusok közül Thomas Sartory1 és Herbert Haag2 könyvei vonják kétségbe nyíltan a bukott angyalok létezését, és emlegetésüket kizárólag a régi mitikus nyelv rovására írják. Sartory könyvének igazi témája a pokol létének kétségbevonása, s csak mellékesen beszél a bukott angyalokról. Haag 1969-ben egy kisebb eszmefuttatásban ajánlotta, hogy a teológia „vegyen búcsút" az ördögtől, s múlt évben megjelent Teufelsglaube c. könyvében pedig már a tudományos exegézis érveivel igyekszik igazolni tételét. A teológiának kétségtelenül az a feladata, hogy minden oldalról tisztázza a kinyilatkoztatott tanítást. Tehát a Szentírásban is el kell határolnia a kinyilatkoztatott tartalmat és az előadás módját, illetve azokat a képeket amelyek a régi kultúrkörökből származnak. A hagyományos nézetek képviselői azonban joggal hivatkoznak arra, hogy az ilyen kérdések eldöntéséhez nem elegendő az úgynevezett tudományos exegézis. Egyrészt azért nem, mert az mindig valamilyen divatos nézetek hatása alatt áll (pl. ma a mítosztalanitás), másrészt pedig azért nem, mert a hit kérdéseiben az egyházi hagyománynak is döntő szerepe lehet, nemcsak a Szentírás szövegének. A mítosztalanitás kérdéseket vet fel a gyakorlati igehirdetésben és az egyház vallásos életében is. Amit eddig hirdettünk és vallottunk, az tévedés volt, vagy legalább is túlságosan naivan fejeztük ki a hitünket? És ha ma kétségbevonjuk a szellemi lények létét, nemcsak azért tesszük, mert a teológiában is egyre bővebb teret engedünk a természettudományos gondolkodásnak a filozófiai és a teológiai gondolkodás rovására? Mindenesetre az említett könyvekkel kapcsolatban a viták megindultak, és a jelen tanulmány erről akar némi tájékoztatást nyújtani. A Concilium 1975 márciusi számát például ilyen irányú cikkek töltötték ki. A démonok és általában a szellemi lények létezése megtalálható a legkülönfélébb népek hiedelmében. Létezésüket nem tudták tapasztalatilag bizonyítani, és olyan oksági következtetést sem alkalmazhatunk rájuk, mint amellyel Istennek, az egész lét transzcendens okának a létét igazoljuk. Eleve azonban nehéz volna állítani, hogy zárt világunkban nincs „hely” a számukra. Az mindig világos volt, hogy anyagi világunkban a lét síkján fokozatok vannak, s az ember már szellemi tevékenységgel is rendelkezik. Miért ne lehetnének tiszta szellemek, amelyek vagy akik az ember és az istenség közötti „teret” betöltik? Maga a lét mindig gazdagabb, mint amennyit megismerünk belőle. S ezt ma is kijelenthetjük. A tapasztalat háromdimenziós teret vetít elénk, de a relativitás elmélete például az időt negyedik dimenziónak fogja fel. Riemann, Bolyai, Lobaczewski matematikai alapon azt bizonyították, hogy a sokdimenziós tér sem lehetetlen. A csillagászok beszélnek hihetetlen sűrűségű égitestekről és a világűrben felfedeztek olyan „sötét lyukakat", amelyek minden fényt és anyagot elnyelni látszanak. Sőt hihetőknek tartják az anti-anyag-galaktikákat is, amelyekben a részecskék a fény sebességénél nagyobb gyorsasággal mozognak és a tömegük sem nulla, hanem éppen anti-tömeg, s így valamilyen egészen különös kiterjedési rendszert alkotnak. A rádióteleszkópok keresik az űrből jövő esetleges értelmes üzeneteket, s viszont a tudósok a naprendszerünket elhagyni készülő űrszondákba szintén képekbe és szimbólumokba foglalt üzeneteket helyeznek el. Tehát a mai ember sem nyugszik bele abba, hogy egyedüli utasa ennek a világegyetemnek. Amellett a vallásokban külön fejezet volt mindig a rossz problémája. Nemcsak magyarázatot akartak rá adni, hanem próbálták szemléltetni is. Az ártó szellemek kétségtelenül ilyen szemléltetések. Ezt a módszert követi a Biblia is. De a probléma éppen az, hogy puszta képek-e vagy a kinyilatkoztatás ezeket a képeket használja-e fel arra, hogy létezésükről is mondjon valamit? 144
