Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Humanizmus - példákban

rúról. Amikor az Evangélikus Missziós Társaság apostoli lelkületű keresztényeket keresett, az ifjú művész ott hagyta régi ambícióját és minden marasztalás ellenére elindult: „íme jövök Uram, hogy a te utadat járjam. Nem áldozatul indulok, hanem adósságot törleszteni, hogy legyen eggyel több fehér ember, aki elfeledteti a négerekkel a szenvedések mérhetetlen özönét; azt a tényt, hogy a keresztények mennyire visszaéltek az Evangéliummal".

Amikor a Lambaréne-i nagy kórház építését megkezdte, sokan kérdezték, hogy mer belekezdeni ilyen nagy vállalkozásba. „Kapok segítséget olyan emberektől, akik számára az erkölcs és az élet tisztelete még jelent valamit". A gyógyítást egy tyúkólban kezdte el, amit maga meszelt, fertőtlenített. Mint misszionárius orvos operálja a kizáródott sérveket, sebeket tisztít, fogat húz, szülést vezet le és amputál a szabad ég alatt. Tam-tam dobok hirdetik, hogy éjjel-nappal „rendel az orvos". A gyógyulóknak Krisztusról beszél. Lambaréne hatalmassá növekedett műve élő tanúság, hogy az evangélium és a krisztusi szeretet ma is aktuális és tömegek kívánják megvalósulását.

Este mint pap tartja meg elmélkedéseit, prédikációt; alapgondolata mindig ez: „Mindannyiunknak vállalnunk kell az emberi nyomorúságnak egy részét a világban. Minden jótett jóvátétel is: a keresztények bűnének egy kis törlesztése. Nagy adósság terhel minket, — akik az evangélium hordozói vagyunk. Nem szabad választás kérdése immár, hogy segítsük-e a színesbőrűeket vagy sem, hanem kifejezett kötelességünk. Nem kegyes adakozás, hanem szigorú jóvátétel. Minden emberért, minden keresztényért, aki valaha is szenvedést okozott a másiknak ...”

Ezek az elvek indították Albert Schweit- zert a világ előtt rejtett keresztény szolgálatra. Megteremtette maga körül a paradicsomot, ahol a „vademberek” és „vadállatok" egyaránt megszelídültek a szeretetben. Ennek a szeretetnek a fénye túláradt az őserdők fölé: a világ lelkiismeretének lett a fáklyája.

Dietrich Bonhoeffer, a radikális protestáns teológus írja börtönéből: „Van olyan ember, aki úgy szereti az életet, és a földet, hogyha mindezt elvesztené, úgy érez- né: mindennek vége. Csak az ilyen emberek képesek igazán hinni a holtak feltámadásában, az eljövendő új életben”. ,

Ezt az emberi magatartást nevezi Bonhoeffer a keresztény humanizmus mélységes „evilágiságának". Az emberi életnek ilyen mérvű szeretete, a föld ajándékaihoz való

ragaszkodás nála azonban mindig telített tudatossággal és fegyelemmel, mert jelen van benne a halálnak és a feltámadásnak állandó tudata. Ez első hallásra paradox beszédnek tűnik, de valójában mélységesen igaz. Ha az ember úgy kötelezi el magát e világ szolgálatára, hogy mindenét rátette és úgy érzi, hogy a „halál barikádján" áll, — csak akkor lesz képes arra, hogy igazán higgyen és reméljen Istenben. Ez a lelki állapot azonban nem mindig ilyen egyértelmű, hanem a megvilágosodás és a belső gyötrődés állandó hullámzása, amelyből feltőr az emberi kiáltás:

„Egyedül vagyok, de Te nem hagysz el

engem,

kislelkű vagyok, de Nálad a segítség, nyugtalan vagyok, de Te vagy a béke, Bennem él a keserűség, de Te vagy a

türelem.

Nem értem utóidat, de Te jól ismered a nekem szánt utat. Bízom Benned!”

A hosszú évek elmélkedése és benső tudatossága adta az erőt Bonhoeffernek, hogy kivégzése előtt utolsó szavaival tegyen tanúságot az emberi élet értelméről: „Tudom, hogy ma kezdődik el az igazi életem!”

Huszonöt éve, hogy a Kalkuttai Teréz anya alapítása, a Szeretet Misszionáriusnői elnevezésű kongregáció megkapta jóváhagyását. Az albán származású Loretói nővér már több, mint húsz éve élt Indiában, amikor felfigyelt arra, hogy a kereszténységnek és a kultúrának boldog részesei főleg a kiválasztott kasztok gyermekei, míg az utakon ezerszámra pusztulnak a „nemembernek" minősített páriák. Valami nyugtalanító érzés arra indította, hogy XII. Pius engedélyével maga menjen ki az utcákra a nyomorgók közé.

Amikor Malcolm Muggeridge angol író készülő könyvéhez beszélgetést folytatott vele, az új alapítás nagy műve már mögötte állott és elnyerte XXIII. János pápa békedíját, majd az indiai Nehru-díjat. Ma a világ minden részéről áradó adomány táplálja a kicsiny magot, jelezve, hogy jó földbe hullott: a segítőkész emberi szívekbe. Most Teréz anya néhány gondolatát adjuk közre: 1946-ban, a lelkigyakorlat idején hallottam egy belső indítást: „Adj fel mindent és kövess engem a nyomornegyedekbe!" Bár nagyon boldog voltam a Loretói Nővéreknél, pápai engedéllyel elhagytam a kolostort és a kalkuttai érsek fennhatósága alatt folytattam a szerzetesi életet. Először betegápolást tanultam, lakásokban ápoltam a betegeket, majd az első öt gyermekkel megkezdtem az írás-olvasás és az alapvető egészségi ismeretek (mosdás, fertőtlenítés) tanítását, öt rúpiával indultunk út131