Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Kardos József: Hol a kispap otthona?

miatt. Ar új liturgia megtartotta az úrfel­mutatás ünnepélyes formáját, hogy a szent Test, valamint az Úr áldozatának és jelen­létének megrendítő nagysága előtt az érte­lem kimutathassa hódolatát, és a lélek el­merülhessen a szeretetben. Ennek a transz­cendens értéknek szükségességére figyel­meztetnek az Úr szavai: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Danczi Villebald HOL A KISPAP OTTHONA? Nem kívánunk beleszólni a papnevelő in­tézetek munkájába, vagy a kispapok lelki nevelésébe, csupán az a kérdésünk: van-e valami kötődése az eljövendő papi nemze­déknek ahhoz a forráshoz, ahonnan elin­dult a hivatás útján? Hogyan és honnan indulnak? Elég különböző módon indulnak fiatal­jaink az oltár felé. Egyesek a ministránsgár- dából lépnek elő. Már abban a korban le­het látni a hivatás jeleit. Mások valamelyik egyházi gimnázium elvégzése után jelent­keznek, de többen vannak úgynevezett „ké­sei” hivatások is. Ezek a jelöltek már kint dolgoztak a civil életben és idővel — már komoly férfiként — mennek a szemináriumba. A leggyakrabb a ministránskorból szárma­zó hivatás. A plébánián tudják, hogy „e fiúból pap lesz". Ügy is néznek rá, tőle töb­bet várnak, beavatják a plébánia belső ügyeibe. Amikor a gimnáziumba kerül, ak­kor is a plébániához tartozónak vallja ma­gát. Aki gyermekkorában nem nőtt hozzá plé­bániája életéhez és csak érettségi után ta­lál hivatására, később sem érzi, nem is érez­heti otthonának plébániáját. Inkább az egy­házi iskola hittanórához vagy a lelkiatyjá­hoz kötődik. A felvételkor ők írják az ajánló­levelet is. A kései hivatásé jelöltek pedig rendszerint a lelkiatyjukhoz vagy papbarát­jukhoz kapcsolódnak. Akárhogyan és akárhonnan is indult a kispap, a legtöbbje később lassan elidege­nedik plébániájától, nem vállal és nem érez vele közösséget. A nyári szabadság kezdetén jelentkeznek a plébánián, azután az őszi kezdésig alig lehet őket látni. Az elidegenedés okai Úgy hiszem, sem a kispapot, sem a plé­bániát nem szabad teljességgel okolni és mégis mind a kettő felelős a fokozatos vagy teljes elhidegülésért. Szándékosan nem írok plébánost, hanem plébániát, mert a jövendő hivatások nem­csak a plébános és paptársai, hanem az egész plébániának és egyházi közösségnek a gyümölcsei. Sajnos a plébánia gyakran nem is veszi komolyan a bimbózó hivatást, pedig az a gyermek, akit ma még „csak gyereknek” nézünk, nagyon komolyan készül a titokza­tos hivatásra és talán még ki sem meri mondani. Ha azonban már kispap korában is csak „diáknak” nézik, amolyan nyári pót­sekrestyésnek, az nagyon megalázó lehet számára. Papi társaságban gyakran komoly­talanul tréfálkoznak vele, lekezelik, vagy amolyan hivatalos modorban beszélnek ve­le a „nagypapok”, mintha ők sohasem let­tek volna kispapok. Természetesen a kispap is oka lehet az elidegenedésnek. Kispapjaink a mai világ gyermekei: magatartásban, tekintélytiszte­letben, divatban és sok más dologban. Az idősebb papságot pusztán azért nem fogják tisztelni, mert idősebbek, azért meg egyál­talán nem, mert rangosabbak. Korunk ifjú­sága őszintén megmondja véleményét akár pozitív, akár negatív legyen az. Náluk már az is igen jó véleménynek számít, ha ilye­neket mondanak: „jó fej a plébi, rendes gyerekek a papok...” A negatívumokat nem írom le, mert azok nagyon erősek, bár­kiről is legyen szó. Az elidegenedés következményei A pap egyidejűleg hivő is. Híveink zsen­géje. A plébánián felnőtt kispap a szentelé­séig egyházjogilag a plébánia híve. A hívek közül kiemelt ember Krisztus sajátos szol­gálatára. Amilyen hasznos lehet egy kispap híveink közösségi életére, ha közülükvaló- nak vallhatják és érezhetik, ha a plébániát nevezhetik a papi hivatás szülőanyjának — olyan káros, sőt botrányos lehet az elsza­kadt, végül otthon nélkül maradt kispap élete az egész közösségre. A plébánián élő kispap gyakori gyónásaival és napi szent­áldozásaival mintegy bemutatja a hivők kö­zösségének: ilyen egy keresztény fiatalember 128

Next

/
Thumbnails
Contents