Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Korzenszky Richárd: Humánus halál

ba. Hanem a halál a keresztény ember szá­mára az élet teljességére nyílik, az élet be­teljesülését jelenti, amennyiben Isten kegyel­méből valóban a hit szerint élt. (Vö. Norbert Brox: Tod und Hoffnung. Theol. Jahrbuch 1971. Leipzig, 126.) A keresztény remény meghökkentő volta éppen abban nyilvánul meg, hogy az élet a halálon keresztül vezet. Az ember útja az üdvösség felé: az állandó korlátozottságot, megkötöttséget jelentő kereszt elfogadásából fakad. Az emberi életben állandóan jelen­való a halál, a múlandóság, gyöngeségünk, hiábavalóságunk, elégtelenségünk számtalan formájában. Mindez jeienvaló a hivő ember számára is, mégis a Krisztussal való együtt- halás az életet tárja föl. Ha az elfogadásnak ilyen döntő jelentő­sége van az ember sorsa szempontjából, rendkívül fontos, hogyan éli át saját halálát. S itt érkezünk vissza a kiinduláskor fölve­tett és kiélezett kérdéshez: milyen az igazi emberi halál? Érdemes idézni Böszörményi Zoltán és Moussong Kovács Erzsébet Orvosi pszicholó­giájából (Bp. 1967) a következő néhány szakszerű, tárgyilagos mondatot: ,,A haldok­lás pszichológiai átélése az agy megtartott funkcióképességéhez van kötve. Súlyos fertő­ző betegségeknél a toxinhatás, láz, elesett- ség stb. eleve lehetetlenné teszi a személyi­ség halállal szembeni állásfoglalását, már az állandó fluktuáló tudati állapot miatt ha­sonló a helyzet a legtöbb középagyat érin­tő bántalomnál is. Annál jobban előtérbe ke­rül az alapszemélyiség szerepe a tiszta tuda­ti állapot mellett megélt helyzetromlásnál, pl. szívbetegeknél a vizenyőfelgyülemlés miatt, vagy a felszálló bénulásnál beálló légszomj esetén, amikor csak később borítja el a szen- zóriumot a széndioxid-felhalmozódás: egye­sek éppen ilyen kritikus helyzetben tudják tűrőképességükkel az elmúlást igazi, egyéni, nem csupán szomatikus síkon lezajló telje­sítménnyé átalakítani. — Az orvos feladata, míg remény van az életbentartásra, a testi animálás, ha a remény szertefoszlott, akkor a megbékéltetés, pszichés, vagy szükség esetén farmakológiai eszközökkel: gyakran nehéz és szakmai ismeretalkalmazáson mesz- sze túlmenő humánus feladat ez”. (364-365.) Az „elmúlást'1 egyéni teljesítménnyé lehet átalakítani ... A betegek, a súlyos, a halá­los betegeknek is emberi joga, hogy „elmú­lásukat" egyéni „teljesítményként” éljék át. Az ember-mivolt lényegéhez tartozik a dön­tések vállalása, az elfogadások sorozata. S ez alól a betegség és a halál szituációja sem kivétel. A betegnek, — az embernek — szabadsága van. Szabadsága a halállal való találkozásra is. Keresztény meggyőződésünk szerint a halálban véglegessé válik az ember szabadságának története. Megtörténik az ember végleges „megítéltetése”. A szabad­ság szituációjában az ember kimondottan vagy bennfoglaltan az Istennel van kapcso­latban: megtalálja, vagy elveszíti. A halál szabad döntésének helyzetében véglegesen megtalálja vagy elveszíti az Istent. A halál közelségének a szituációja hang­súlyozottan is a szabadság szituációja, mondja Karl Rahner. (Die Freiheit des Kran­ken in theologischer Sicht, Stimmen der Zeit 1975/1. 35) A halállal az örökkévalóságra lezárul az az időtartam, amikor az ember önmaga fö­lött — ha korlátainak határai között is — rendelkezhetett. Mindenki számára kérdéses, vajon volt-e már ennyire radikális döntés elé állítva, mint éppen közvetlenül a halál előtt. A halálveszély, a halál közelsége, a halál felé mutató súlyos betegség felszólítás a döntésre: az önmaga számára elégtelen, a magára, végletesen magára maradó ember reménykedve elfogadhatja a tehetetlenség és megsemmisülés szituációját; a tudatos elfogadással, döntéssel az Istent, embervol­tának forrását választhatja. Az embernek „tudatosan” kellene meghal­nia. Nem egyszerűen elszenvednie, hanem szabadon elfogadni a halált. Joga van tehát ahhoz, hogy tudja, ha már meg kell halnia. Túlzott tapintatból, félelemből nem szabad halogatni ezt a közlést. Ha jól választották meg a közlés idejét és módját, egyáltalán nem biztos, hogy kétségbeejtik a halálos be­teget. Hacsak nem teljesen váratlan, hirte­len halálról van szó, a haldoklók tudatában vannak helyzetüknek, még ha egy ideig tit­kolják is ezt a tudásukat. Mivel a halál, a meghalás kiemelkedően fontos helyzete a szabadságnak, az ember­nek joga, sőt kötelessége, hogy úgy alakítsa a halál bekövetkezésének szituációját, hogy minél inkább lehetősége maradjon a sza­badságra, a szabad elfogadásra. A fájda­lomcsillapítás kérdése kerül mérlegre. Ha általa a beteg nem veszíti el az eszméletét, s ha nagyobb lelki-szellemi biztonsággal tud szembenézni jövőjével, mint ha úrrá lenné­nek rajta fájdalmai, az ilyen fájdalomcsilla­pítás nemcsak vitális követelmény, hanem gyökerében emberi, humánus. A fájdalom- csillapításnak a jelentőségét nem csupán a fiziológiai és pszichés jó közérzet adja, ha­nem a szabadság minél nagyobb lehetősé­géhez való alapvető emberi jog. A gyakor­latban nem ritkán találkozunk a végső sza­kaszba lépő betegek esetében olyan fájda­lomcsillapítási módokkal, amelyek hatására öntudatukat részben vagy teljesen elveszítik. Ha ez nem jelenti közvetlenül a beteg halá­lának siettetését, s ha nélküle az emberte-

Next

/
Thumbnails
Contents