Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Kiss László: Az ember élete: Krisztus

fel az újat, aki állandóan megújul Teremtője képmására a teljes megismerésig”. (Kol 3,10). Semmi más nem számít, csak Krisztus. „Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden és Ö van mindenben” (Kol 3,11). Az ember élete: Krisztus élete bennünk. „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gál 2,20). Krisztust magunkra öltve benne forrunk egybe embertársainkkal is. „Mindannyian akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindany- nyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gál 3,27—28).

Az ember természete Krisztusban természetfeletti módon teljesedik ki. A Jézusban megjelent üdvösség teljesen áthatja, átformálja az egész világot. Az isten-hasonlóságunk nem kész adottság, hanem mindig csak képesség, lehetőség, beteljesítendő cél, megvalósítandó feladat. Jézussal valami döntően új lépett be az ember életébe, és ez az embernek az életében egyébként el nem érhető tartalmat és célt ad. Mi ez a döntően új? A halált legyőző élet, amely Jézus Krisztusban jelent meg. Csak Őáltala lesz az egész ember halhatatlan. Benne tárul fel számunkra az örök élet reménye. „Az ilyen remény fényében lehet a szenvedést és halált magának Jézus keresztjének megfelelően pozitiven úgy értékelni, mint szükségszerű átmenetet az örök élet múlhatatlan dicsőségébe” (W. Pannenberg: i. m. 428). „Amint ugyanis Adómban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre kel” (1Kor 15,22). „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, Ő . .. halandó testeteket is életre kelti a tibennetek lakó Lelke által" (Róm 8,11). így az ember már evilági „élete folyamán a halálon túlnövő mivoltát formálja” (Karl-Heinz Bloching: Tod, Mainz, 1973. 100).

A halálon túli élet reményének hagyományos formáját a mai felfogású ember nemigen érti meg, sőt a jelen élet feladatai előli megfutamodásnak tartja. Pedig evilági életünk értékét, súlyát, tartalmasságát és szépségét az örök élet adja meg, amely már csírájában itt él bennünk, már jelen van és eljövendő egyszerre. Jézus azt hirdeti, hogy az Isten országa Őbenne már elérkezett. A szeretet központi helyet foglal el Jézus életében és tanításában, ugyanakkor ez a szeretet szorosan egybefonódik az Ő eszkatológiájá- val. Jézus saját küldetésében Isten szereteté- nek bizonyítékát látja. Működésének főcélja, hogy „keresse, ami elveszett”, amint az elveszett juhról, az elveszett drachmáról, a tékozló fiúról szóló példabeszédei bizonyítják

(Lk 15). Az eljövendő Istenországa Jézus üzenetének elfogadásával lesz jelenlévővé. Az Isten szeretetébe gyökerezik, abból sarjad ki az embertársi szeretet. Mindnyájunknak be kell kapcsolódnunk Isten emberek felé áradó szeretetébe. Ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy Vele életközösségben lehessünk. Jézus humanitása tehát nem más, mint megtestesült részesedés a megbocsátó Isten emberek iránti örök szeretetében. Az emberi üdvösség szentpáli értelemben: az örök élet Krisztusban Isten Lelke által. „A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete” (Róm 5,5). Isten Lelke: az Ő sze- retetének Lelke, aki „azzal tett tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8), és amely szeretettől senki és semmi el nem szakíthat bennünket, „sem halál, sem élet. . . sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38'—39). A Lélek, a Szeretet és az Élet szorosan egybetartoznak és a keresztény ember ebben az egységben részesedik Istenben. A feltámadásnak mindig új élete csak a jövőben fog teljesen kibontakozni és megnyilvánulni, de már most működik bennünk.

János apostol még inkább hangsúlyozza az Isten jelenléte és az emberszeretet közötti szoros kapcsolatot: „Ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda .... hogy üdvözöljön a világ általa" (Jn 3,16— 17). Aki befogadja Isten szeretetét, csak úgy maradhat meg benne, ha kibontakoztatja és gyümölcsözíeti életében, tetteiben. „Én vagyok a szőlőtő, ti meg a szőlővesszők; aki énbennem marad és én őbenne, sok fürtöt terem” (Jn 15,5). Isten irántunk való sze- retetének viszonzása: az Ö parancsainak megtartása. „Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, mint ahogy én is megtartom Atyám parancsát és megmaradok az Ő szeretetében" (Jn 15,10).

János mintegy azonosítja Istent az ember-testvériséggel. Az emberszeretet belegyökerezik az istenszeretetbe, ebből nő ki, ebből nyeri el mélységét és igazi értékét. „Szeretteim, ha Isten így szeret minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (IJn 4,11). „Ha valaki állítja, hogy: szeretem az Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk Tőle: „Aki az Istent szereti, szeresse testvérét is” (1Jn 4,20—21). A keresztény embernek a szeretete ezért nemcsak udvarias- sági magatartás, társadalmi forma, hanem Isten jelenléte a világban és részesedés benne. A szeretet a keresztény etikában nemcsak egy szempont, vagy egy tétel a sok kö111