Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - A magyar teológia harminc éve - a teológus a szocialista társadalomban - Beszélgetés Nyíri Tamás professzorral
megteremtette a lehetőségét annak is, hogy az Egyház önvizsgálatot tartson, belső életét újrarendezze és a társadalom megújulásának lolyamata saját megújulásának szükségességére ébressze. — A félfeudális magyar rendszer a felszabadulással végleg összeomlott. Az új állam vezetői azokból a társadalmi osztályokból kerültek ki, amelyek már régen elidegenedtek az Egyháztól. Olyan Egyházzal találták szembe magukat, amelynek vezetői — legalábbis a döntő, a második világháborút követő években — képtelenek voltak a nélkülözhetetlen tanulási folyamatra, és a marxista valláskritikát — mindenekelőtt a marxisták szemében — egyértelműen megerősíteni látszottak. A megindult társadalmi fejlődés azonban a személyi kultusz idején rossz vágányra futott, és az 50-es évek nehézségei, válságai — ha átmenetileg is — igazolni látszottak azokat a tudatformákat, amiket az Egyház át akart menteni a múltból, és megkérdőjelezték a marxi valláskritika igazát. A személyi kultuszt és a dogmatizmust hasonló kritikával illették, mint amilyennel a marxi valláskritika illette az Egyházat. A szocialista rend további fejlődése folyamán felszámolta korábbi hibáit, benső harmóniája erőteljesen növekedett, ami nem utolsósorban a javak igazságosabb elosztásának köszönhető, annak a ténynek, hogy a lakosság előbb említett egyharmadának korábbi nyomorúsága, emberhez méltatlan életkörülményei megszűntek. A régebbi, ún. keresztény Magyarországból harminc év alatt iparilag fejlett, szocialista Magyarország lett. — Hogyan hatottak az 1945-tel megindult társadalmi változások a teológia művelőire? — Bizonyos fokig érthető, bár semmiképpen sem menthető, hogy a magyar katolicizmus viharos átalakulása közben még a hivatalos teológusok közül is csak kevésnek volt ideje és kedve, hogy lépést tartson az egyetemes teológiai fejlődéssel és valóban korszerű magyar teológiát műveljen. E kettő ugyanis — véleményem szerint — nem választható el egymástól: csak az egész Egyházzal folytatott nyílt és szabad dialógusban tárulhat föl a hit hiteles helyi értelmezése. Ha a teológia az Egyház hitét gondolja át és fogalmazza meg: amint nem vonatkoztathat el sajátosan helyi problémáitól, ugyanúgy nem szakadhat el az egyetemes hitfelfogástól sem. A magyar katolicizmusnak életkérdése volt, sikerül-e új utakat találnia, tevékenységére új, hathatós módszereket kidolgoznia és életképes struktúrákat kialakítania a meglehetősen elmeszesedett, beteg régiek helyett. Ezekre az életbevágó gyakorlati problémákra kellett volna elvi megoldást keresnie a magyar teológiának. A magyar katolicizmus számos vezetője és teológusa azonban csak a 2. Vafikáni zsinat idején értesült arról az erjedésről, amely világszerte megkísérelte behozni a teológia többszáz éves lemaradását az általános szellemi élettől. A magyar konzervativizmusra jellemzően sokan még erényt is csináltak a mulasztásból s kifejezetten helyeselték, hogy a honi teológusok zöme nem követte nyomon a katolikus teológia ébredését, hogy a „nyugati eszmék” nem zavarták meg a katolikus tömegek hitét. — A 2. Vatikáni zsinaton a haladó teológiai irányzat érvényesült, s így a fejlődést nem lehetett többé megakadályozni. Az 1967-ben újra meginduló Teológia folyóiratunk beköszöntőjében az olvasható: „Ami célkitűzéseinket illeti: hittudományról van szó, de a Második Vatikánum értelme és szelleme szerint. A zsinattal és a zsinat utáni indításokkal foglalkozunk, azok hatják át írásainkét. A zsinat anyagát folytonosan — nem folytatásokban — közöljük majd.” — Az 1960-as évek közepe táján, a Zsinatot megelőző és az azt követő időben, tanúi voltunk a modern magyar teológia kibontakozásának. Milyen indításokat adott ehhez az. Egyház és a szocialista állam viszonyának rendezése, a hívők és nemhívők együttélésének jó példája? — A marxista valláskutatás egyik fontos megállapítása, hogy nemcsak világméretekben, hanem a szocialista társadalomban is a marxizmus és a vaHás huzamos egymás mellett élésére kell számítani, a katolikusok pedig rájöttek, hogy nem valamiféle katolikus társadalomra kell törekedniük, hanem crra, hogy a szocialista társadalomban éljenek katolikusként. Mindennek előzetes föltétele, hogy a teológia az eddiginél sokkal reálisabban írja le, illetve irányítsa a hívő élet elméletét és gyakorlatát. Nem lehet tartósan élni és tevékenykedni elvi megoldatlanságok közepette. Már két évtizeddel a vatikáni zsinat előtt szükséges lett volna újrafogalmaznunk a keresztények helyét és feladatát a világban. Mulasztottunk és nagy alkalmat szalasztottunk el, de a Zsinat táján elkezdett és azóta folytatott munkánkkal az a dolgunk, hogy világos és nyílt beszéddel megszabadítsuk a hívőket a múlt bénító súlyként reájuk rakódó szemléletbeli terhétől. Ha igaz az, hogy a zsinati okmányokat olyan papírra írták, amelynek vízjelében Marx neve olvasható, akkor még inkább vonatkozik ez a megállapítás XXIII. János pápa „Pacem in terris” kezdetű körlevelére. Ahhoz, hogy megállapítsuk az erkölcsi jót, hogy felismerjük a helyes cselekvés értékmérőjét, mindenekelőtt a tényekkel kell tisztában lennünk, főként azzal a ténnyel, hogy hívőknek és ateistáknak együtt kell élniük közös világunkban. A koegzisztencia elvének elfogadásából szükségképpen következik 7