Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - FIGYELŐ - A teológiai antropológia alapvetése

kezdettől fogva megindította a hitformulák, a hittételek kristályosodásának folyamatát, amelyek fokozatosan kibontakoztatták Krisz- tushoz-tartozásunk bennfoglalt tanítását (vő. Rám 1,3—6). A közösség kialakulásával és ugyanakkor egyeseknek a közösség elleni tiltakozásai miatt szükségessé vált, hogy maga a közösség őrizze és védje az apostoloktól átadott szent tanítást, amit „hit- letéteménynek" neveztek. A pasztorális levelekben említett „paratheké" — átadott teológia már felismerhető jegyekre hivatkozik azokkal szemben, akik az áthagyományozott tanítást meg akarják változtatni. (Lásd a Timoteusz- és Titusz-leveleket!)

A hittől megkívánt feltétlen ragaszkodás az Egyház ősi tanításához az idők során mégis lehetővé tette, hogy az Egyház az igehirdetésben használt régebbi megfogalmazásokat helyettesítse újabbakkal, amelyek egyenértékűek vagy jobbak (vö. Dei Verbum 10.) A hit kifejtésének a műve a különböző civilizációknak megfelelő gondolkodásmódban egyaránt fejlődik az élet minden területén, és tudományos szinten. Másként az Egyház élete elsorvadna. A hit körébe tartozó jelentések sok szempontból az emberre is vonatkoznak, amire korunk igen érzékenyen válaszol. Az ősegyház katekézisében állandó kapcsolatban volt az emberrel és ezért számos tanítás antropológiai igazságokat is tartalmazott (pl. Zsid 6,1—3).

A teológiának az „Emberről" szóló fejezete

A klasszikus teológiában mindig találkozunk egy fejezettel, amely az Emberről szól. Ez a kinyilatkoztatás tanítását közli az ember felépítéséről, céljáról; meghatározza az emberi magatartás szabályait. Ezt a feladatot ma úgy is nevezhetnénk, hogy antropológia a teológiában: Isten szavából világították meg, hogy mit is mondott az Isten az emberről. A teremtéstörténet kifejtésének a „helyén" született meg a keresztény antropológia. Bőséges magyarázatot fűzött ezekhez a részekhez Nagy szent Vazul, Nisszai szent Gergely. A korabeli teológusok itt akarták kidolgozni a keresztény emberképet és hosz- szas párbeszédet folytattak a kereszténység előtti nagy antropológiákkal. Tertullián, Nemeziusz a Lélekről és az Emberi természetről szóló műveikben a hellenisztikus irodalom hagyományát használták fel. A korabeli nem-teológiai eszmerendszerek mindig nagy hatást gyakoroltak keresztény embertanunkra. így nyilvánvaló szent Ágoston kapcsolata a platonizmussal, szent Tamásé az arisztotelizmussal és például J. A. Mőhlernek a romanticizmussal folytatott párbeszéde. Nemcsak a filozófia és kultúráramlatok, hanem a különböző lélektani típushoz tartozó

teológus egyéniségek is nagy hatást gyakoroltak a szemléletváltozásokra. Bár a teológia tanítása szilárd alapokon állott, mégis bőven volt lehetőség az egyes hitigazságok további kidolgozására. A szemléletalakítás során két uralkodó típust lehet megkülönböztetni :

Az egyik statikus, álló, mely szinkron képet rajzol az emberről, akit teljes tökéletességben helyez bele a teremtésbe. Klasszikus példája ennek a szemléleti típusnak Hales-i Sándor (Summa Alexandrine 1,2. p. 1).

Az antropológia másik típusa dinamikus. Elbeszéli az üdvösség történetét, kifejti az emberi jelenség különböző szempontjait, mint az események sorának eredményét. Ez az antropológia különösen érzékeny az eredet, a bűn, a megváltás kérdései iránt, és nyitott a krisztocentrikus és eszkatológikus távlat felé. Az embert szívesen ábrázolja úgy, mint az Isten megteremtett, megsérült és helyreállított képmását, és az egyedüli igaz Képmás, Krisztus hasonlóságába helyezi. (S. Otto; Gottes Ebenbild in Geschichtlichkeit, München, 1964). A két irányzat összehangolására az újskolasztika kidolgozta a teremtő és megváltó Isten teológiai fejezetét, de ezzel a munkával eléggé ellentmondó eredményhez jutott (M. Flick: La struttura del tratto „De Deo creante" Gregorianum 36, 1955. 284—290). Sikerültebb az az antropológiai irányzat, amely az üdvtörténeti szakaszok fejlődését írja le (M. Flick—Z. Alszeghy: II creatore, l'inizio della salvezza, Firenze, 1959).

Az „antropológiai fordulat"

Napjainkban annyira felébredt az érdeklődés a teológián belül az antropológia iránt, hogy joggal beszélhetünk antropológiai fordulatról (F. Gaboriau: Le tournant anthropo- logique, Paris, 1968). Ma az ember-kérdés került a teológiai gondolkozás középpontjába éppenúgy, mint a szentháromsági és krisztológiai téma az ókorban, vagy a kegyelmi probléma a barokk korban. Ennek az emberre irányult fokozódó figyelemnek az oka: az ember azonossági válsága jelen történelmi helyzetünkben. Amikor annyi struktúra felbomlott vagy vitatottá vált és a változtatás kísérlete eddig nem tapasztalt módon gyakorivá lett az egyéni és társadalmi életben, akkor érthető, hogy az emberről alkotott felfogás is kérdésessé válik és határozott újraátgondolást igényel (J. Y. Jolif: Comprendre l’homme, introduction d’une anthropologie philosophique, Paris 1967, 7—20).

Korunkban különféle ideológiák ajánlják humanizmusukat. A teológia, amely „diakónus" szerepet hordoz az Egyház és az embe103