Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: A tekintélyelvi lelkipásztorkodás válsága
Néhány alapvető pasztorális következtetés A tekintélyelvi pásztorodé válságéról és megújulási feladatairól szóló fenti rövid áttekintésünk igen hiányos lenne néhány alapvető gyakorlati utalás nélkül. A krízis vizsgálatának lelkipásztori haszna éppen abban áll, hogy rámutat keresztény életünk gyenge pontjaira, megvilágítja az egyes hívők és egyházi közösségek benső igényeit, és sürgeti az orvoslást, a hatékonyabb megoldásokat. Ezért néhány javaslattal szeretnénk előjönni, most már konkrétabban tekintetbe véve a hazai pasztoráció helyzetét. 1. Amíg a sztatikus világkép és a társadalmi helyzet segítette a tekintélyelvre épülő pasz- torációt, a felülről lefelé „építkező" vezetést, addig a pasztorációs munka jórészt megőrző és tökéletesítő munka volt, amely feltételezte a hitet. A pasztorációs módszerek is ehhez a helyzethez igazodtak. A vallásos élet ébrentartásához elegendőnek látszott a hitoktatás és a szentségek kiszolgáltatása, mint két alapvető feladat teljesítése. Ma a hit megélése, maga a vallásosság is rendkívül differenciált. Nincsenek egységes egyházközségek, s különben is megszűntek „hatalmi pozícióink" a világban. A jövőben fokozottabb missziós tudatra és beállítottságra van szükség, nemcsak a papok részéről, hanem az összes hívők részéről, akik valamiképpen mindnyájan lelkipásztorok. 2. A missziós pasztorációban az eddig első feladatnak látszó igehirdetést (és hitoktatást) meg kell előznie az evangelizáciának és a tanúságtételnek. A tanúságtétel itt nem valami tetszőleges, különleges feladat, hanem a missziós pasztoráció lényeges előkészítő fázisa. A lényegi sorrend tekintetében igaza van tehát P. Chenu-nek: Előbb hitoktatni, csak utána szentséget kiszolgáltatni; előbb evangelizálni, csak után hitoktatni; előbb tanúságot tenni, csak utána evangelizálni17. Ide tartozik természetesen a papi élet tanúságtételének jelentősége is; a külső pasztorá- ciónak és papi lelkiségnek összhangban kell lennie. 3. Az eddiginél nagyobb jelentőséget kell adnunk a közösségi feladatoknak. Nálunk még a zsinati közösségi elvek sem valósultak meg a gyakorlatban: a papi szenátusok majdnem semmit sem jelentenek egy-egy egyházmegye életében, az egyházközségi tanácsok csak formálisan működnek, így sehoil sem alakulhatott ki a szélesebb körű felelősségre épülő pasztorális struktúra. Úgyszintén a papi élet vonatkozásában is hiányzik a közösségi forma, amely pedig sok problémát megoldana a pasztorációban (papi létszám csökkenése, magánosság, lelkészségek összevonása stb.). E tekintetben már a papnevelésben is súlyos hiányok mutatkoznak: a szemináriumi „közösség" llegtöbbször csak külső keret, amely úgyszólván semmi alapot és indítást nem ad a későbbi közösségi lelkipásztori munkához. 4. Az eddiginél sokkal bátrabban és határozottabban merjük lebontani az idejétmúlt hatalmi struktúrák maradványait, egész kicsiségekben is. (Hyen „kicsiség" pl. a házassági elbocsátóért járó fizetség. Előfordulhat a jelenlegi hazai stálarendszer mellett, hogy egy házasságkötés alkalmával négy helyen kell fizetniük a feleknek.) Az abszolutisztikus és bürokratikus intézkedési módszerek helyett adjunk helyet a demokratikusabb és testvéribb módszereknek, a szolgállat szellemének, a személyi rendelkezésektől (diszpozícióktól) kezdve a szentségek kiszolgáltatásáig. Ide tartozik a stóla-kérdés, az „egyházi adó” és általában a financiális ügyek intézési módja is. 5. A centralizált, felülről jövő rendelkezésekre épülő autoratív pasztorális munka helyett egyre inkább érvényre kell, hogy jusson a tudományosan megalapozott, szituációs igényű tervpasztoráció. Ez nem jelenti azt, hogy elhanyagoljuk az állandó, „örök" szolgálatot (szentségek kiszolgáltatása stb.), hanem annyit jelent, hogy az ötletszerű, egyénieskedő stílust félretéve kialakítjuk és biztosítjuk a helyi egyház (egyházmegye, plébánia) pasztorá- ciójának felyamatosságát és egységét. A tudományos megalapozás feltételezi a szakszerű felmérést, a feladatok rangsorolását és a munka ellenőrzését is. Szükség volna ehhez egy elméleti és gyakorlati szakemberekből álló irányító munkacsoportra (intézetre) és néhány kísérleti lelkipásztori állomásra. Sajnos, nálunk a pasztorális tervezés követelménye még alapszinten sem honosodott meg, a legtöbb lelkipásztor ma is a legfelsőbb hatóságoktól várja az utasításokat a pasztorális munka legapróbb részleteire vonatkozólag is. Mindez csak az indulás llenne, feltétele az új pasztoráció kibontakozásának, amely evangéliumi alapokra építve egyszerre missziós, tanúságtevő és szolgáló pasztoráció. 82
