Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Közöljük-e a gyógyíthatatlan beteggel állapotát?
tehát adni azoknak, akik egyre túlzottabban helyezik földi életük sorsát Isten kezébe, akitől örök és boldog életet remélnek. A keresztény lelki erősség és bátorság szerepe az életnek éppen az utolsó szakaszában, óráiban mérhetetlenül nagy. Van azonban az éremnek másik oldala is. A Billroth fentebb említett esete is utal rá, hogy sem a családtagok, barátok, sem az orvosok nem vehetik teljesen bizonyosra, hogy a beteg az igazság elviselésére kellő lelki erővel rendelkezik. A nagyfokú ijedtség, a kétségbeesés pedig elkeseredésbe, sőt öngyilkosságba is kergethet embereket, következésképp a test halála mellett a lélek üdvösségét is veszélyeztetheti. Nem valljuk az „így is lehet, úgy is lehet" magatartás jóváhagyásának helyességét és abban sem bízhatunk, hogy „majd csak lesz valahogy”. Az azonban már az eddig mondottakból is kitűnhet, hogy az „agyonhallgatás” és a „fejjel a falnak rontó" kíméletlen magatartás a beteg teste és lelke számára egyaránt veszedelmeket rejt. Arthur Jores orvosprofesszor bölcs tanácsa szerint a családtagoknak, orvosnak és lelkipásztornak együtt kell működniük, össze kell fogniuk. Együttes feladatuk, hogy a súlyos beteget lelkiismeretes körültekintéssel készítsék elő a halálra. Több évtizedes praxisára hivatkozva vallja, hogy a szeretetből fakadó, helyesen értelmezett tapintat sokkal eredményesebb és egyben könnyebb feladat elé is állítja az érdekelteket, mint azt általában gondolják. Jores első figyelmeztetése, hogy az orvos csakis az emberileg biztos igazság tudatában nyilatkozzék a családtagok előtt a beteg súlyos állapotáról, az esetleges életveszélyről. — Felhívja azután a figyelmet arra, hogy amint az orvos az előrelátható életveszélyről valóban meggyőződött, elérkezett az ideje annak, hogy a családtagokkal együtt fokozatosan tudatára adja a betegnek ál'a- potának komolyságát. Az az elbagatellizáló, felületes beszédmodor, mellyel olykor az orvosok, főképp azonban a hozzátartozók, a szó szoros értelmében megtévesztik a beteget, mindenképpen felelőtlen, lelkiismeretlen és nagyon is kényelmes magatartás. Az ilyen beállítottság és gyakorlat — vallja Jores — teljességgel méltatlan az élet legsúlyosabb határhelyzetéhez. Végezetül még azt ajánlja, hogy olyan válaszokat kell a beteg esetleges kérdéseire adni, amelyek ébren tartják benne a gyógyulás reményét — tévedni emberi dolog! — ugyanakkor azonban állapota komolyságát sem feledtetik el vele. Valóban nagy különbség van a között a két magatartás között, melyeknek egyike „kegyes" hazugságot hazugságra halmozva áltatja, félrevezeti a beteget, — és aközött, amely „nem ront ajtóstól a házba", nem tárja fel ugyan egyszerre a teljes igazságot, de fokozatosan közöl minden szükségest a beteggel. A feltétlen erkölcsi követelmény mindenesetre az, hogy a beteg kellő időben észrevegye: földi és örök életének rendezhető kérdéseit még kellő időben valóban el kell rendeznie. Súlyos betegségből — minden emberi remény ellenére — felgyógyult férfi mondotta el, hogy mennyire hálás annak a jóbarátjának, aki kritikus óráiban így figyelmeztette: „Nem vagy közvetlen életveszélyben, efelől nyugodt lehetsz. Állapotod azonban komoly, ezért szükség van minden testi és lelki energiádra, hogy úrrá lehess a betegségen. Tedd meg, amit az orvosok előírnak és akarj meggyógyulni. Bizonyos azonban, hogy minden beteg annál ellenállóképesebb, minél nyu- godtabban látja földi és örök sorsát. Ezért jót fog tenni számodra, ha környezetedben mindent elrendezel és a szentségek vételével az örök dolgok felé is nyugodtan tekintesz." — Semmi kétségem — folytatta a felgyógyult beteg — hogy testi erőm egyenes arányban gyarapodott lelkem békéjével. Keresztény szemléletünkben felelőtlen mulasztásként kell elkönyvelnünk azt a felfogást és magatartást, amely megvárja, hogy a beteg úgyszólván — vagy egészen — eszméletét veszítse, és elodáz mindent addig, mígnem valóban késő lesz, hogy a beteg elrendezhesse a rendezendőket. Az ilyen magatartás szülőanyja nem a kímélet, nem is a részvét, hanem az úgynevezett „nehéz percektől” irtózó kényelmesség és szeretetlen- ség. A betegség mindig elsősorban magának a betegnek legszemélyesebb ügye. Az egész embernek, testének-lelkének egyaránt ügye. Az embernek fizikai ellenállóképességét is növelheti, sőt gyógyulását segítheti elő, ha lélekben megerősödik, megújul, — akár önnön kezdeményezésére, akár pedig hozzátartozóinak, az orvosnak, a lelkipásztornak segítőkészsége nyomán. Igaz, mindezt a „józan ész” olykor csak nehezen tudja méltányolni. A hivő embernek azonban ezt is a hit szemével kell látnia, hitből fakadó tettekkel kell igazolnia. nr.
