Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - FIGYELŐ - Kapótsy Béla: Kit öl meg az öngyilkos?
élet szürkébb oldalán járnak. Soha sem voltak távol a szuicid viselkedéstől . .. több öngyilkossági kísérletet tettek, s krónikusan hiányolják a segítő eszközöket. Általában szerencsétlennek mondható életformát élnek, életük állandó és veszélyes öngyilkos rizikónak tekintendő ... A reájuk vonatkozó prognózis kevésbé mondható optimistának, mint az előző csoporté".7 4. Intervenció, utókezelés Említettük már, az angol szakkifejezéseket is idézve a közös latin gyökérszó miatt (prevention, intervention, postvention), e hármas folyamat összefüggését. A megelőzés problémájával pedig már előbb foglalkoztunk. Hangsúlyozni szeretném még, hogy az öngyilkosságot megelőző folyamatnál az intervenciót második megelőzésnek is lehet mondani, hiszen ugyanazt a célt szolgálja, csak más eszközökkel. Az intervenció — amelyet már egy telefonhívással kiválthat a szuicid személy az öngyilkosságot megelőző központnál — lényege abban van, hogy felismerik, hogy egy fizikai, orvosi szükségállapottal állnak szemben, és hogy tudnak is erre eredményes és időbeli segítségnyújtással válaszolni. Az intervenció fokát és mértékét hozzáértő ember — orvos, pszichológus, pap, szociális gondozó stb. — tudja megfelelő adatok birtokában megállapítani. Mindezek rendkívül fontosak a megelőzés lehetőségéhez, s a szuicid személyek legtöbbje ezekről készséggel ad saját maga felvilágosítást. Hangsúlyozni kell, hogy amilyen fontos az öngyilkossági szándék megtudakolása, ugyanilyen fontos a remény helyreállítása is a szuicid személynél, hiszen ez utóbbi semlegesítheti az elsőt. A reménynek ugyanis rendkívüli lelki és pszichológiai fontossága van az öngyilkossági probléma minden vonatkozásában. A mondás: „Nyújts reményt és máris megmentettél egy életet!” szó szerint életmentő igazság e téren. S hogy az öngyilkosságra vonatkoztatva helyettesíthetjük-e az „életösztön” kifejezést a reményösztön-ne\, arra az igenlő választ az ismert magyar teológustól, Boros Lászlótól kaphatjuk: „Az emberben valóban elpusztíthatatlan ösztön dolgozik a ,jó vég' irányába. S ez az ösztön nem korlátozódik csupán a hivő tömegre. A .szebb jövő reménye’ elpusztíthatatlanul benne gyökerezik az embernek a boldogságra való törekvésében ... Az emberi egzisztenciának ez az .ősreménye’ a keresztény létértelmezésben mint a mennyország várása kap konkrét kifejezést." (Reményből élünk; a keresztény ember jövője, 1971. 53. o.) Az öngyilkossági problémánál az utókezelés fontosságát igen értékesen világította meg Gergely Mihály: „Röpirat az ön- gyilkosságról" c. nagy jelentőségű könyvében.8 Ha — írja Gergely —- az öngyilkos- sági kísérletet túlélt személy nem kapja meg — például a kórházban — a kellő orvosi, lelki, pszichológiai, és szociális segélyt, újra felmerül a kérdés: „...mit gondolhat, s mit tehet a kórház kapuján kilépő, sérült ember?"9 Az utókezelés tehát szerves része — illetve folytatása — az öngyilkosság megelőzésének, és ezért fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. így ki keli terjednie a szuicid személynek az öngyilkossági krízis utáni azonnali és folyamatos gondozására, a törődésére, védelmére. A hangsúly a folyamatosságon van. Mintegy „teljes védelmet” kell neki nyújtani, amiben fontos szerepe van a szuicid személy életébe beépítendő jelentős változásnak, hiszen a szuicid személy pontosan az életében — vagy az életstílusában — foganatosítható változtatásokról felejtkezik meg, vagy azokra nincs ereje. És éppen ezekkel segíthetnek rajta a leghamarabb és a legegyszerűbben. Az utókezelés az öngyilkosság megelőzési folyamatának legkomolyabb fázisa. Ugyanis a szuicid személy sokszor ellenáll azoknak, akik segíteni óhajtanak rajta; nem működik együtt velük. 5. Krízis intervenció Ezzel az újabb értelmet nyert szóval (crisis intervention) jelölik meg Amerikában azt a tágabb társadalmi szolgálatot, amely mint gyűjtőnév, felöleli az öngyilkosságot megelőző, kábítószer- és alkohol-problémákon segítő szervezeteket; a fiatalok sajátos problémáival, továbbá bizonyos speciális pszichológiai jelenségekkel foglalkozó központokat. Ezek tevékenységei között ugyanis igen sok közös nevezőt nyújt a rászorultaknak. E krízis intervenciónak hosszabb ismertetése meghaladja e tanulmány terjedelmét, ezért csupán utalunk rá, mert a társadalmi közösség feladata ebben a nagyobb körben hatékonyabban érvényesül. Érdekes megemlíteni, hogy habár a krízis intervenció igen sokoldalúvá terebélyesedett, a telefonszolgálatuknak továbbra is minden tekintetben igen nagy szereoe van.10 57
