Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 1. szám - FIGYELŐ - Matuz László: Gondolatok a betegekről

Sajnos, sok-sok anti-példát, a beteggon­dozástól szabadulni akarók példáját is em­líthetném. Csak egy tipikusról szólok. A nagymama évekig vezette a család háztar­tását, felnevelte az unokákat, s megöre­gedve betegeskedni kezdett. Kórházra ugyan még nem szorult, csak kisebb ápo­lásra, gondozásra. De mivel előrevetítette fényét a hosszabb ápolás, beteggondozás réme, ezért öregotlhonba helyezték el, „ott ugyanis mindent meg tudnak neki ad­ni" jelszóval. A beteg ápolása elsősorban a hozzáál­lástól függ. Ettől függ, hogy porba sújt-e, vagy felemel, merő kín-e, vagy örömök for­rása. Ha valaki előre kétségbeesik miatta, akkor számára valóban nagy teher lesz. De ha valaki tudatosan vállalja szeretetből, Krisztusért, akkor máris könnyebbé válik. Akik így vállalják a betegápolást a család­ban, azok évekig tartó ápolás után is őszin­tén siratják elhunyt betegüket. Az áldoza­tos, figyelmes betegápoló maga érzi, átéli, hogy szükség van rá, hogy van értelme éle­tének, és ez nagy dolog, öröm. Úgy lás­sunk neki a betegápolásnak, hogy egyszer majd nyilvánvalóvá válik: betegünkben Krisztust ápoltuk. Természetesen a betegápolás azt is je­lenti, hogy törődni kell betegünk leikével is. A betegápolás lelkigondozás is. Tisztá­ban kell lenni azzal, hogy a derűs tekin­tet, egy-egy megértő szó többet jelent a gondozottnak minden másnál. Sokszor már az a tény, hogy ott vagyunk körülötte, meg­hallgatjuk, megszorítjuk kezét, komoly se­gítséget jelent számára. Persze, alkalmas pillanatban a beteg tekintetét Krisztus fe­lé kell fordítani, aki felemel, újjá tesz, győzelmes életet készít, aki föltámadott érettünk. Áprily Lajost idézem: Levenném melledről a sziklasúlyt, mely vad korunkból, rád zuhogva hullt. Fáradt pilládat megérinteném, s gyötört szemedből megszöknék a rém. Takarodnának gondok és romok, menekülnének régi démonok. Megölelném a kínörvény felett maga mélyébe szédült lelkedet. S ha kelnél s néznél álmélkodva rám, fejed a Nap felé fordítanám .. . Saját betegünket ápolni kötelességünk. Éppúgy kötelességünk azonban az olyan betegekkel való törődés is, aki a költő sza­vával elmondhatja, hogy „sem rokona, sem boldog őse nem vagyok senkinek". Aki családtalan, aki egyedül maradt. Ki gon­dozza őket? ... — Nemrég egy deklarációt olvastam. Ezt nem az ENSZ adta ki. Nem is egy hazai tömegszervezet publikálta. A „kiáltvány"-! egy budapesti bérház pincé­jének kitört ablakszemén papírra írva pil­lantottam meg. így hangzott: Emberek! Az öreget és a beteget szeressétek!!! Nagyon szeressétek!!! A szálkás betűk arról árul­kodtak, hogy ezt a kiáltványt idős ember írta. A körülmények pedig arról, hogy sú­lyos betegen magának kellett felhordani a pincéből a szenet. Dehát nem volt keresztyén abban a ház­ban? Nem tudom. De hogy abban a kerü­letben volt keresztyén gyülekezet, egyház- község, azt tudom. Itt lép előtérbe a gyüle­kezeti diakónia, beteggondozás szolgálata. Több egyházközségben gyakorolják is a má­sokra szorultak támogatását, szolgálatát. Ré­szint úgy, hogy a templom előterében vagy a lelkészi hivatal ajtaján egy fekete táblát helyeznek el, ezzel a jelzéssel: LÁTOGATÁST KÉRNEK ... Ide írják fel a betegek nevét és címét. S a lelkipásztor azután a maga köré gyűjtött, nyugdíjas hivő asszonyokból és fér­fiakból álló közösség egy-egy tagját küidí ki, hogy a legelemibb szolgálatot elvégezzék a tudomásukra jutott beteg körül. Bevásárol­nak, gyógyszert váltanak ki, kitakarítanak, szenet hordanak fel a betegnek, stb ... Egyes gyülekezetekben úgy végzik ezt a szolgálatot, hogy a lelkipásztor az adomány­szedőkön keresztül értesül a betegekről és hozzájuk irányítja a közösség egy-egy tag­ját. Az ilyen, betegeiről gondoskodó közösség megszervezése és nevelése szép lelkipásztort feladat. Mert nemcsak olyanok vannak az egyházközség területén, akik segítségre vár­nak, hanem olyanok is, akik segítségadásra hajlandók, megértve az Apostol szavát: „Fo­gadjátok be egymást, mint Krisztus is befo­gadott titeket" (Rám 15,7). Matuz László Az öregek mérlegeljék: ők tudják, hogy mi az ifjúság, — honnan sejtse azonban az ifjúság, hogy egyszer ők is meghal­nak? Ludwig Marcuse 50

Next

/
Thumbnails
Contents