Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - FIGYELŐ - Matuz László: Gondolatok a betegekről
Sajnos, sok-sok anti-példát, a beteggondozástól szabadulni akarók példáját is említhetném. Csak egy tipikusról szólok. A nagymama évekig vezette a család háztartását, felnevelte az unokákat, s megöregedve betegeskedni kezdett. Kórházra ugyan még nem szorult, csak kisebb ápolásra, gondozásra. De mivel előrevetítette fényét a hosszabb ápolás, beteggondozás réme, ezért öregotlhonba helyezték el, „ott ugyanis mindent meg tudnak neki adni" jelszóval. A beteg ápolása elsősorban a hozzáállástól függ. Ettől függ, hogy porba sújt-e, vagy felemel, merő kín-e, vagy örömök forrása. Ha valaki előre kétségbeesik miatta, akkor számára valóban nagy teher lesz. De ha valaki tudatosan vállalja szeretetből, Krisztusért, akkor máris könnyebbé válik. Akik így vállalják a betegápolást a családban, azok évekig tartó ápolás után is őszintén siratják elhunyt betegüket. Az áldozatos, figyelmes betegápoló maga érzi, átéli, hogy szükség van rá, hogy van értelme életének, és ez nagy dolog, öröm. Úgy lássunk neki a betegápolásnak, hogy egyszer majd nyilvánvalóvá válik: betegünkben Krisztust ápoltuk. Természetesen a betegápolás azt is jelenti, hogy törődni kell betegünk leikével is. A betegápolás lelkigondozás is. Tisztában kell lenni azzal, hogy a derűs tekintet, egy-egy megértő szó többet jelent a gondozottnak minden másnál. Sokszor már az a tény, hogy ott vagyunk körülötte, meghallgatjuk, megszorítjuk kezét, komoly segítséget jelent számára. Persze, alkalmas pillanatban a beteg tekintetét Krisztus felé kell fordítani, aki felemel, újjá tesz, győzelmes életet készít, aki föltámadott érettünk. Áprily Lajost idézem: Levenném melledről a sziklasúlyt, mely vad korunkból, rád zuhogva hullt. Fáradt pilládat megérinteném, s gyötört szemedből megszöknék a rém. Takarodnának gondok és romok, menekülnének régi démonok. Megölelném a kínörvény felett maga mélyébe szédült lelkedet. S ha kelnél s néznél álmélkodva rám, fejed a Nap felé fordítanám .. . Saját betegünket ápolni kötelességünk. Éppúgy kötelességünk azonban az olyan betegekkel való törődés is, aki a költő szavával elmondhatja, hogy „sem rokona, sem boldog őse nem vagyok senkinek". Aki családtalan, aki egyedül maradt. Ki gondozza őket? ... — Nemrég egy deklarációt olvastam. Ezt nem az ENSZ adta ki. Nem is egy hazai tömegszervezet publikálta. A „kiáltvány"-! egy budapesti bérház pincéjének kitört ablakszemén papírra írva pillantottam meg. így hangzott: Emberek! Az öreget és a beteget szeressétek!!! Nagyon szeressétek!!! A szálkás betűk arról árulkodtak, hogy ezt a kiáltványt idős ember írta. A körülmények pedig arról, hogy súlyos betegen magának kellett felhordani a pincéből a szenet. Dehát nem volt keresztyén abban a házban? Nem tudom. De hogy abban a kerületben volt keresztyén gyülekezet, egyház- község, azt tudom. Itt lép előtérbe a gyülekezeti diakónia, beteggondozás szolgálata. Több egyházközségben gyakorolják is a másokra szorultak támogatását, szolgálatát. Részint úgy, hogy a templom előterében vagy a lelkészi hivatal ajtaján egy fekete táblát helyeznek el, ezzel a jelzéssel: LÁTOGATÁST KÉRNEK ... Ide írják fel a betegek nevét és címét. S a lelkipásztor azután a maga köré gyűjtött, nyugdíjas hivő asszonyokból és férfiakból álló közösség egy-egy tagját küidí ki, hogy a legelemibb szolgálatot elvégezzék a tudomásukra jutott beteg körül. Bevásárolnak, gyógyszert váltanak ki, kitakarítanak, szenet hordanak fel a betegnek, stb ... Egyes gyülekezetekben úgy végzik ezt a szolgálatot, hogy a lelkipásztor az adományszedőkön keresztül értesül a betegekről és hozzájuk irányítja a közösség egy-egy tagját. Az ilyen, betegeiről gondoskodó közösség megszervezése és nevelése szép lelkipásztort feladat. Mert nemcsak olyanok vannak az egyházközség területén, akik segítségre várnak, hanem olyanok is, akik segítségadásra hajlandók, megértve az Apostol szavát: „Fogadjátok be egymást, mint Krisztus is befogadott titeket" (Rám 15,7). Matuz László Az öregek mérlegeljék: ők tudják, hogy mi az ifjúság, — honnan sejtse azonban az ifjúság, hogy egyszer ők is meghalnak? Ludwig Marcuse 50
