Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - FIGYELŐ - Waigand József: Újabb teológiai elméletek a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek sorsáról
megváltás a gyermekekre nézve kifejezetten káros volt! Ez pedig lehetetlen. Annyi tehát biztos: az Üdvözítő szavaiban semmi sem mutat arra, hogy a gyermekekről hajlandó lenne lemondani, és őket a limbusba internálni. — De nem egyeztethető össze a limbus tanítása az Isten irgalmáról alkotott keresztény képünkkel sem. Ha egy keresztény édesanya nagyon várta már gyermekét, de az tragikus módon halva született, ki merné neki azt mondani: örökre elvesztetted őt; a mennyben sem találkozhatsz vele! Ez a probléma nem egyszerűen érzelmi, hanem dogmatikai jellegű! A keresztény asszony Isten egyetemes üdvözítő szándékában és irgalmában bízva reméli, hogy gyermekét viszontlátja. Egyesek erre azt felelik: Isten csoda útján mindig megteheti, hogy a gyermekeket is üdvözítse: például, hogy vágyat ébreszt lelkűkben, még haláluk előtt, hogy megke- resztelkedjenek. A csoda lehetősége természetesen nem tagadható. De vajon nem képzelhető-e egyszerűbb, természetesebb mód is ennél: olyan mód, amely egyúttal megfelel a gyermek gyermeki természetének? Ezt látszanak igazolni az újabb liturgikus szövegek, amelyek a keresztség nélkül meghalt gyermekek temetésén Isten irgalmát hangsúlyozzák. A limbusról szóló tanítás tulajdonképpen onnan eredt, hogy Isten irgalmát akarta összeegyeztetni az áteredő bűn és az örök halál igazságaival, és így el akarta kerülni a szentágostoni végletet: a gyermekek kínjait a pokolban. A tanítás hibája viszont, hogy megállt a félúton, és nem alkalmazta teljesen Isten irgalmának gondolatát, különösképpen, ami az ő egyetemes üdvözítő szándékát illeti. Márpedig Máté 18,14-ben azt olvassuk: „Mennyei Atyátok nem akarja, hogy akár csak egy is elvesszen a kicsinyek közül." Ne feledjük: az emberiség tekintélyes hányadát képezik ezek a gyermekek, akik keresztség nélkül halnak meg. Ha a mennyei Atya egyet sem akar elveszíteni, akkor — ha mégis a vesztükre gondolunk — óriási számú kivétel akadna, akikről a mennyei Atya lemondott. Elképzelhető volna ez? Elvesznének, mint Ádám ivadékai, holott Ef 1,5 szerint „eleve arra rendelt, hogy Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk"? Bajosan képzelhető tehát, hogy valaki az örökkévalóságba személyes bűn nélkül, csakis áteredő bűnnel lépjen be: mert ez azt jelentené, hogy őrajta nem fogott Krisztus megváltása. A keresztség szükségességéről vallott kérdést tehát meg kell fordítanunk: nem azt kell kérdeznünk, szükséges-e az üdvösséghez, hanem: vajon Isten csakugyan akarja-e mindenkinek üdvösségét? Ha akarja, akkor eljutunk a következő kérdéshez: milyen módon valósítja meg ezt az üdvözítő szándékát a meg nem keresztelt gyermekekben? A válasz némileg összefügg Istenről alkotott képünkkel. Nevezhet- nők-e a szeretet Istenének azt, aki annyi gyermeket eltaszít magától? A limbus elmélete éppen ezt a szeretetet akarta valamiképpen érvényesíteni oly módon, hogy a gyermekeknek ne kelljen szenvedniök a pokolban. De ez még nem az igazi szeretet; az igazi szeretet azt kívánná, hogy az üdvösségbe is befogadja őket. Mi lehet a módja a kisgyermekek üdvösségének? A tridenti zsinat a vízkeresztség mellett elismeri a vágykeresztséget is. A megoldások tehát ebben az irányban keresendők. A vágykeresztség kétféleképpen értelmezhető; egyéni vagy közösségi vágy formájában. Nézzük a kettőt külön. Egyéni vágy a kisgyermekben csakis akkor volna elképzelhető, ha Isten, csodás módon, felnőtt emberi világossággal töltené el a gyermeket, aki mindent mérlegelve, saját maga dönthetne üdvössége mellett, vagy ellene. Ezt az elméletet apriori nem lehet kizárni. Mivel azonban állandó csodák halmazát feltételezi, elfogadnunk is csak akkor lehet, ha semmi más megoldás nem volna elképzelhető. Az elméletnek ugyanis súlyos nehézségei vannak. Mindenekelőtt: a kisgyermekkorban megkeresztelt állapotban meghalt gyermekek esetében az Egyház teljesen biztos az ő üdvösségükről, és egyáltalán nem is gondol olyan lehetőségre, hogy a gyermek talán, pillanatnyi csodás megvilágítás állapotában, el is vethette volna az üdvösséget. — Azután: a halál pillanatában való megvilágosítás és döntési lehetőség egyáltalán nem egyeztethető össze a Szentírás más helyeivel. Krisztus (persze csak felnőttek esetében!) nagyon is hangsúlyozza, hogy mindig készen kell állni, mert a halál váratlanul jöhet, mint a tolvaj. Ami azonban a fő érv a kisgyermekek „megvilágosult döntése” ellen: a gyermek mindenképpen gyermek. Miért gondolnák, hogy Isten őt felnőttként akarja üdvözíteni? Sőt nem is felnőttként, hanem angyalként, aki szellemileg teljesen átért mindent egy pillanat alatt? A megoldás egyszerűnek látszik viszont, ha nem személyes vágykeresztségre gondolunk, hanem az Egyház vágyára, hogy a gyermekek üdvözüljenek. Az Egyház őket eleve kisgyermeknek tekinti. Ennek megfelelően nem is kíván tőlük lehetetlent, vagyis személyes hitet. Alkalmazkodik gyermeki állapotukhoz, és megelégszik az egyházi közösség hitével, amelyről a szülők tesznek tanúságot elsősorban. Az egyházi közösség hite viszont minden kisgyermekre vonatkozik, mert mindegyiküket szeretné a kereszt^
