Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

a kérdésnek, a Krisztusban való lehorgonyzottságnak, a hozzá való ragaszkodásnak mindig megújított döntése után következhet válaszunk a második kérdésre.

Ha keresztény ember, ha Krisztus papja vagyok és az is kívánok maradni, akkor hogyan munkálkodjam kereszténységünk megújításán a ma világában? Milyen utakon járhat és járjon ez a keresztény megújulás? Tehát már előbb kimondottam az igent Krisztushoz való hűségemre, kereszténységemre!

Krisztushoz tartozásunk lényegéhez olykor nehéz órák töprengése, elmélkedése, imája után jutunk el, és akkor egyre világosabban áll előttünk, hogy ez a kötéles megújulás első 'lépése, ami azután a feladatoknak egész sorát jelenti. Mi is valójában a krisztusi, a keresztényi? — És csak utána jön: mit követelnek a modern idők? Ne feledjük, hogy Egyházunk, kereszténységünk nem olyan áruház, melynek profitját a publikum igényeinek és ízlésének változásaihoz kell igazítani. Az ilyen érdekek nyomán selejtezhet egy üzlet, de nem az Egyház, nem a Krisztus tanítását követő kereszténység. — Más hasonlattal élve: hitünk, kereszténységünk olyan életfontosságú gyógyszer, melyet nem a rászorulók ízlése szerint édesít és adagol az Isten, hanem amelynek használatától az ember élete — örök sorsa — függ, akkor is, ha olykor keserű szájízzel kell lenyelnünk.

Hitünk átfogó életszemlélet, mely teljes igazságot nyújt önmagának és mások számára egyaránt. Ezért nekünk kell híveink után mennünk akkor is, ha ez a fiatalokkal való együttes szórakozást, sportot, és akkor is, ha nehézszagú kórházat, szegényes, öreges otthont jelent. Keresnünk kell az embereket és ezért módszereinkben nem lehetünk soha eléggé modernek. És mint a jó szülőnek, édesanyának, mielőtt gyermekének beadja a gyógyszert, az eledelt, előbb nekünk magunknak is meg kell „ízlelni” az isteni táplálékot. A keserűt, a fanyart, a nehezen emészthetőt és a nemes és kellemes ízeket egyaránt. Ez bizonyos munkát kíván, még hozzá lelki munkát — ami az élet valósáqáról szóló kontempláciát, komoly elmélkedést jelent, vagyis az „ízes” krisztusi tanításának, az életet jelentő krisztusi igének elemzését, elmélkedő elmélyítését.

Bizony nem egyszer megdöbbentő, amit papok még le is írnak: „nem nézhetnek vissza, mivel Krisztus küldetésében, előretörve járnak". És ezt a visszanézést letűnt kultúr- és társadalmi környezetet tükröző evangéliumra is vonatkoztatják. Az ilyen felfogás nyomán támadó krízisjelenségekre utalnak Szentatyánk szavai is. Az ilyen magatartást, állásfoglalást jól meg kell vizsgálnunk, mert úton lenni Istentől, Krisztustól a világ felé, — lehet valóban küldetés és feladat. Lehet és kell Isten követségében járnunk, azonban menekülés is lehet Istentől, esetleg a „kereszt ostobaságától". Sőt elárulása lehet Krisztusnak és keresztjének. A földi dolgoknak és magatartásnak mindig megvan a visszájára, fonákjára fordítható oldala is. Csak Krisztus keresztjének nincs. Hátat 'lehet fordítani Krisztusnak és keresztjének, forgathatjuk bármiként is a keresztet: az mindig az, ugyanaz marad.

A zsinat óta Krisztus követői, hívei, szolgái fokozottabban a világ felé fordulnak. Kitárják felé karjukat, miként Krisztus is kitárta karját a kereszten. Küldetésünk nem lehet más, mint ami Krisztusnak és az ő követségében járó apostoloknak volt: hirdetni az evangéliumot, a keresztnek az örömhírét és az öröm teljességét, a Feltámadottat.

Ne gondoljuk, hogy valami egészen új felfedezést tettünk. Az Egyház mindig korok szerinti hangsúllyal tanított, de lényegében változatlanul. Aki úgy igazán, elmélyült lélekkel olvasta az Apostolok Cselekedeteit, az észrevehette: micsoda nyitottság jellemezte az apostolokat. Hogyan tudtak a megváltott emberért lemondani a külsőségekről, a formákról, a „törvény”- ről. Készen álltak, hogy az akkori impériummal találkozzanak, a hellén, majd barbár világgal: készek voltak Krisztusért vállalni — az ige hirdetése mellett — a fizikai munkát is. Elébe mentek a bölcseleti irányzatoknak, a művészetnek és felemelték evilági értéküket. Az ilyen krisztusi küldetés az apostoli időket idézi és új tavaszt hozhat Egyházunk életébe, és a világba, mert Isten teremtette és Krisztus maga vállalta a világot, a mi szép világunkat, a testet, az anyagot és mindazt, ami azzal együtt jár, kivéve a bűnt.

Mire való is lenne az „anyagi", azaz az érzékeinkkel is megragadható prédikáció, a szentségek, a „szóban testesült” Isten, a Biblia? Már itt is találkozik Krisztus a világgal, az emberekkel, hogy bennük váljék a föld sójává és a világ világosságává, kovásszá, hogy mindenütt erjesszen. Krisztus hagyta ránk örökségül és feladatként, hogy mindenkit szeretnünk, mindenkinek segítenünk és szolgálnunk kell megkülönböztetés nélkül.

Arra egy pillanatig sem gondolhatunk már, hogy valamiféle leereszkedő triumfalizmussal hirdessük: hozzád megyünk, világ, felkeresünk téged, világ! Vagy még mindig valamiféle kegyes, a kor számára érthetetlen, archaikus nyelven beszéljünk? Ha élvben és gyakorlatban egyaránt keresztények vagyunk és maradunk, akkor komoly veszély nem fenyegethet, nem fogunk „lemaradni”. Mindig ílesz fülünk a hallásra és szemünk a látásra: meg fogjuk hallani az éhezők, a szomjazok kérését, a töprengő, szenvedő kortársak késő szavát és lelkiismere37