Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

láthatjuk az egyes tényeit és eseményeit. Ezek mögött a tények és események mögött pedig az az egyetlen Akarat és Erő működik, amely az egész üdvösségtörténetet létrehozta és célja felé irányítja.

Ezért mondhatjuk, hogy a kinyilatkoztatás az embernek a „meghívása”, hogy „részesévé legyen az isteni természetnek” (2Pét 1,4), hogy az igaz és egyetlen „Atyához” érkezzék, az Ö működését vegyük észre, aki „megközelíthetetlen fényességben lakik" (Him 6,16), ahol majd nekünk is „maradandó lakást kell vennünk” (Jn 14,2—3).

Ezért elmondhatjuk: minden esemény és tény, amely a viliág történéseiben „sajátos áramlást” jelent, egyszersmind Jel, az elérkező üdvösségnek, üdvösségrendnek, Isten országának jele. Az eszkatologikus — végsőre utaló — jelek sorozatában egészen sajátos, „csodálatos" jelek, csodák is szerepelnek.

2. A kinyilatkoztatás arról is értesít, hogy „az idők teljességében” (Ef 1,10) megjelent Jézus Krisztusban Isten látható emberszeretete (Tit 3,4), hogy ez a személyes Küldött bemutassa az igazságnak és életnek, a végleges állapotnak útját és módját. Minden ószövetségi és újszövetségi jel, csoda ezért efelé az „Elsőszülött” felé, az „új világ" első tanúja felé mutat, — tehát krisztológiai jel. Minden csodában krisztoilógiai „jelzés" ál'l előttünk. Az Ószövetségben: az ígéret jelei, az Újszövetségben: a megerősítés jelei állnak előttünk. Az utóbbiak már a meghirdetett „beteljesedésről" adnak némi fogható-látható, titokzatos és mégis reális képet.

3. A csodák ekkléziológiai jelek is. Krisztus Egyházát, isteni eredetét igazolják. Az Egyház tagjainak feladata ezért, hogy hírnökei legyenek az isteni meghívásnak, tanúi, tanúsítói az üdvösségnek. Ezt a tanítást egyrészt hirdető szóval és tettekkel, tanúságtevő élettel kell, hogy betöltsék, másrészt Isten „külső", tapasztalható jeleket is ad olykor segítségül, hogy ezek is igazolják a hírnököket, a tanúságtevő Egyházat. Mindezek tehát rámutató jelek. Az elsőrendű és mindenek fölött álló üdvösségi tényre: Krisztus megváltó életére, megváltására utalnak. Vigasztalnak, erősítenek, segítenek sokakat lelki-testi bajokban, — miként Krisztus is tette ezt „csodákat cselekedve”, de egész tanításával, megváltó életével és halálával is.

4. Nem feledhetjük azt sem: az Egyházban, illetőleg az Egyházban közvetített kegyelem hatékonyságában megszámlálhatatlan lélek, szív gyógyult már meg. És ez nagyobb csoda, mint akár egy csonttörésnek váratlan gyógyulása. — Ebben a „csodában” működik közre nap mint nap az Egyház, amidőn a krisztusi kegyelmet közvetíti, szentségeket szolgáltat ki, hirdeti az igét.

5. Egyébként az úgynevezett csodás gyógyításoknál — ma is az eszkatologikus mozzanat okozza a leginkább feltűnőt és „botránykövet", vagy értelmetlenséget: az eszkatonban ugyanis minden hivő, homályban kereső ember látóvá válik, a vakság megszűnik, az ember egészségessé lesz. A csoda az új világ fogyatékosságtól mentes „épségét” tárja elénk és a személyes Szeretetet, akiben a valóság, az igazság, az élet teljessé válik számunkra.

ELMÉLKEDŐ ÉLET ÉS TALÁLKOZÁS A VILÁGGAL

Szentatyánk, VI. Pál pápa egyik kihallgatáson mondotta: szükséges és ajánlatos, hogy minden hivő előmozdítsa az Egyházban a Szentlélek kiáradását. „Ügy látszik, hogy a benső élet, az összeszedettség, a hallgatás, elmélkedés, Isten igéjének befogadása, a lelkigyakorlatok, kezdenek egyeseknek unalmassá válni. Csodálkozva és fájdalommal mondjuk ezt!... Számukra úgy tűnik, hogy a keresztény életnek inkább kifelé kell irányulnia. De hát le tudjuk-e győzni, meg tudjuk-e váltani a világot a mi gyenge erőinkkel? Meg tudjuk-e ezt tenni, ha nincs meg bennünk a benső kegyelemnek az az energiája, amely minket erőssé és immunissá tesz? Nem! Ha mi valóban bölcsek akarunk lenni és azt akarjuk adni Egyházunknak, amire elsősorban szüksége van, ugyanis a Szentlélek kiárasztását, akkor készen kell lennünk a benső életre!”

Ezeket a szavakat a pápa nem szerzeteseknek, de még csak nem is kizárólagosan papoknak mondotta, hanem általános kihallgatáson, zömében világi hivők előtt. Ezt a gondolatot bontja ki teljesebben a zsinat Egyházról adott tanításában.

„Akkor és úgy töltik be leginkább az Egyház papjai krisztusi hivatásukat, ha kiszolgáltatják a szentségeket, bemutatják az eukarisztikus áldozatot és így egybegyűjtik Isten népét, hogy együtt imádkozzanak és imádják Istent lélekben és igazságban” (Lumen gentium 3.). Majd az alázatos és rejtett szolgálat példáit állítja elénk, akiknek az életszentségben, az imád35