Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

A hagyományos csodaértelmezés elégtelensége

Ismeretes, hogy az evangéliumok nem „tárgyalják” a csodát, hanem azok szervesen hozzátartoznak Jézus személyéhez, működéséhez, — a kinyilatkoztatáshoz. Ez nem azt jelenti, hogy a „csoda-teológiával" nem lehet elméletileg foglalkozni. Az ilyen munkánál azonban óvakodni kell az egyoldalúságtól és soha sem szabad szem elől téveszteni a biblikus szemléletet.

A hivő és nemhivő ember számára a csoda „rendkívüli”, különleges eseményt, valami megmagyarázhatatlant jelent: miraculum — csodálkozásra méltó esemény. Erről tanúskodik a hétköznapi nyelv is: csodálatos, csodagyerek stb. Mivel a csodát mint egy személy és egy esemény elfogadásának a „tárgyát” tekintették, azért volt olyan nehéz a múltban és jelenben is szembenézni vele. Különösen tárggyá lett a csoda, amikor — az újkori pozitivizmussal vitatkozva, — maga a teológia is rabja lett annak a szellemnek, amellyel vitába szállt. A pozitivista ellentmondást hasonlóan pozitivista módon, — görcsösen ragaszkodva a tények tudományos igazolhatóságához, — akarták feloldani. Olyan eredmények születtek, amelyek „a hitből a tudásba átlépő" keresztényeket avattak. Pozitivisták és teológusok egyaránt azon vitatkoztak, hogy azt igazolják: lehet-e vagy nem lehet az általános érvényű természeti törvényeket „áttörni”, hogy a természetfölötti erők képesek-e „felfüggeszteni" a természet világában jelentkező erőket. Azt, ami összetartozik és kiegészíti egymást, szétszakították, sőt szembeállították egymással, — így a természetet a természetfeletti valósággal. A teálógia a csodásat, mint a természet törvényeinek áttörését kezdte hirdetni. Ebben látták a kinyilatkoztatás igazolását és azt vallották, hogy ezen az úton a józan ember kizárhat minden kételyt. Azt már nem vették észre, hogy a csodákban számos különféle módon jelentkezhet az Isten, mert csak egyre ügyeltek: arra ugyanis, hogy mit képes a természet a maga erejéből létrehozni és mi „nem fér bele” a természetes okságba. A csoda olyan érv lett, amelyet a fizikai vizsgálódás is ellenőrizhet. így a szorgalmas és figyelmes ember maga is „meggyőződhet” a csodáról. A hitről itt már nincs is, nem is lehet szó. Ezt a szemléletet egészen Krisztus feltámadásának „bizonyításáig” vezették. A fizikai meghatározottság, a „determinált törvényszerűség” a szemléletnek olyan alapelve lett, amely nélküli már nincs is csoda.

Az ilyen értelmezés nyilvánvalóan nem sokat tud kezdeni az evangéliumi híradásokkal. Alkalmazható ugyan a Lourdes-i orvosi ellenőrzésnél, bár itt sem a csodát állapítják meg a szakemberek, hanem a rendkívüliséget, a nem ismert, vagy még nem ismert jelenséget. Ez a determinációs szemlélet ma már a természettudományos megfontolás szerint is túlhaladott, a bibliai kinyilatkoztatással pedig alig tarthat kapcsolatot.

Az evangélium csoda-elbeszélései kifejezetten kérügmatikus jellegűek: megszólító, felhívó jelek, amelyek a személyes döntést akarják elősegíteni, ezért csak „személyes dimenzióban” tárulnak fel igazán. Az evangélisták nem azt akarják bizonyítani, hogy Jézus Krisztus itt vagy ott felfüggesztette a természeti törvényeket. A koriársak számára, de a mi számunkra sem ez az elsődleges jelentőségük és mondanivalójuk. Azt tanúsítják, hogy Jézusban Isten tettei válnak nyilvánvalóvá, maga az Isten jelentkezik. Ez a helyes biblikus szemléletmódja a csodáknak. A személyes találkozás szintje jól különbözik a természettudományos tapasztalattól, kutatástól, mivel nem lehet fizikailag kiszámítani, igazolni, mert „a szabadság dimenziójában” létezik. Nem a mérhető tények szintézisében jelentkezik, hanem egy sajátos, — sui generis — világról ad hírt, ahová nem lehet egyszerűen „átlépni" a fizikai világból. Ezért nem lehet mérés, számítás, orvosi diagnózis elvégzése után szükségszerűen kimondani: itt tehát csodáról van szó. A tudomány csak a fizikai, biológiai folyamatokat vizsgálja és ebből következtet a természetes, a fizikai okokra. Ha pedig a természettudós ezekbe a kategóriákba nem tudja besorolni a tényt, vagy eseményt, akkor zavarba jön. Felülvizsgálja saját kategóriáit, — azaz a törvények között vizsgálódik, és megkérdezi: helyesen ismertük-e eddig a természetet és törvényeit? — Lehet, hogy egyszerűen kijelenti: nem iát megfelelő magyarázati okot, — vagy: még nem ismerjük eléggé a természetet. De azért annyira nem kerül „zavarba”, hogy kijelentené: itt „a természetfölötti világ” jelentkezik. Az embert természettudománya soha nem állítja a szükségszerű döntés elé, hogy Isten mellett, vagy ellene foglaljon állást vagy, hogy Isten jelentkezését lássa meg az eseményben. Számára mindez csak szokatlant és ismeretlent jelent. A fizikai világból nincs kényszerítő jellegű átlépés a személyes egyéni döntést követelő világba. Az előbbi „bizonyítékokkal” foglalkozik, az utóbbi viszont a személyes döntést, hitvallást foglalja magában. Aki felfüggeszti, vagy elhárítja ezt a személyes döntést, annak szeme, érzékei előtt a „miraculum" mindig csak rendkívüli esemény fesz, de sohasem csoda, azaz Isten jele.

A bibliai látás útja mégsem vezethet a szubjektivizmushoz. Aki így vélekednék, az az emberélet minden realitásának felfogását csakis a természettudományos tapasztalás mo31