Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: A transzcendens Isten
ne (Zsolt 103,29). Az Ószövetség későbbi könyveiben mór felcsillan a remény, hogy a halál után is képes életet osztogatni. A Megváltót azért küldi el, hogy az ember életét hozzáidomítsa saját elgondolásához. Nem kőtáblákra írja törvényeit, hanem a szívekbe (Jer 31,33). Ezekiel látomásában a kegyelmi újjáéledés olyan lesz, mint a temető kiszáradt csontjainak megelevenedé- se (Ez 37). A transzcendencia egészen egyedülálló igazolása az, hogy a kinyilatkoztatás Istene fölötte áll a nemiségnek. A vallástörténet más ilyen jelenséget nem tud felmutatni. A pogányságban az istenek a természet titokzatos erőinek a képei. Az istenek násza legtöbbször a természet termékenységének a jelképe. A Szentírás gyakran beszél Istenről úgy, mint hadvezérről, úrról, atyáról, királyról, hiszen emberileg nem is lehet másképpen szemléltetni tulajdonságait. A férfi képe mellett azonban alkalmazza rá az anya képét is. A héberben az irgalmas szó ugyanazt jelenti, mint anyai. Mivel él a meggyőződés, hogy fölötte áll a nemiségnek, azért merik Isten és a választott nép kapcsolatát a vőlegény-menyasz- szony szeretetközösségéhez hasonlítani. Tudják, hogy a hivő csak a szellemi szeretet közvetlenségére gondol. Ez az emelkedettség annál szembetűnőbb, mivel a környező pogány népek között otthonos volt a vallásos prostitúció. A Szentírás Isten transzcendenciáját ösz- szefoglalja abban, hogy ő szent. A szó eredeti értelme az, hogy elkülönített, mentes minden földi gyarlóságtól vagy profán vonástól. Szentsége azonban nem tabu. Népe között akar lakni, hogy megszentelje őket. Aki hozzá akar járulni, hogy imádkozzék és áldozatot mutasson be, annak a szíve legyen ártatlan és a keze tiszta. Az ószövetségi áldozat megszűnt, vallási törvényei egy letűnt kor szokásait tükrözik, istenfogalma azonban nem egy kor vagy kultúrkör elgondolása volt, hanem az Isten kilétének megsejtése, amit csak valóságos természetfölötti élményből, kinyilatkoztatásból lehetett körvonalazni. Azért az mindig is érvényes marad, s az Újszövetség nem adott újat, hanem csak a titok mélységét tárta fel. Isten transzcendenciája az Újszövetségben Ha arra akarunk feleletet adni, hogy milyen Istenről beszél az újszövetségi Szentírás, illetve a kereszténység, akkor felsorolhatnánk azokat a vonásokat, amelyekkel az evangéliumok és az apostolok levelei az ószövetségi tanítást kiegészítik. De egyszerűbb módszert is választhatunk. Gondoljunk arra, hogy Krisztus a maga művét ezzel a küldetéssel állandósította: menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet, s kereszteljétek meg őket az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. A keresztség a hit megval- lása és felszentelés arra, hogy az ember mint Isten népének tagja, természetfölötti hivatásáról tanúságot tegyen. Az Isten, akinek tiszteletére felszentelést nyertünk és akiről tanúságot kell tenni, az Atya, Fiú, Szentlélek. Az Újszövetségnek ez a nagy kinyilatkoztatása és újdonsága. Azóta csak így beszélhetünk Istenről, de ahhoz, hogy beszélhessünk róla, így kell megélnünk kilétét és jelenlétét. Az Újszövetség semmit nem változtat azon a szigorú egyistenhiten, amelyet az Ószövetség tanított, az egy Istenben mégis három személyről, három valóságról beszél. Viszont az egységet Krisztusnak iiyen kijelentései biztosítják: Én és az Atya egy vagyunk. Csak attól kell óvakodnunk, hogy az isteni személyeket az emberi személy mintájára gondoljuk el. Az emberi személy elidegeníthetetlen sajátsága a zárt egyéni öntudat, a külön személyi világ. Ha Isten egy, benne nem lehet három öntudat, három akarat vagy három tetterő. Legföljebb azt mondhatjuk, hogy az egyetlen isteni öntudat egyszerre úgy jelentkezik, mint az Atya, Fiú, Szentlélek öntudata. Az egyházi teológia évszázadok óta sok erőfeszítést tett, hogy a Szentháromság titkát magyarázza. Értékes megállapításokat kaptunk arról, hogy Isten öröktől fogva ismeri és kimondja magát. Ez a belső kimondott kép a Fiú, s amennyiben Isten kimondja magát, annyiban Atya. A Fiúra, mint saját képére irányuló szeretete pedig a Szentlélekben kap személyes létet. Az ilyen teológiai megállapításoknál azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten a kinyilatkoztatásban elsősorban azt akarta megmutatni, hogy ki ő a mi számunkra, s mi csak ebből a magatartásból következtetünk arra, hogy ki ő önmagában. Szent Ágoston óta Isten benső háromságát ilyen hasonlatokkal szemléltették: az ember egy, de van benne hármas szellemi képesség, az értelem, emlékezet és akarat. Mivel azonban Isten a belső hármasságát számunkra a kifelé való tevékenységben mutatta meg, azért elindulhatunk az ember külső magatartásából is, mint hasonlatból. Egy ember egész egyéniségével lehet apa, ugyanakkor egész odaadással lehet féri és a munkájába is bele- viheti teljes lelkületét. Ha ezt a funkciós hasonlatot visszük át Istenre, akkor a titkát így közelíthetjük meg: annyira ki akarta mutatni irántunk való atyaságát, hogy elküldte Fiát mint megváltót, sőt áldozatul is adta üdvösségünkért. Ezzel tulajdonképpen azt a belső atyaságát nyitotta ki előttünk, amely öröktől fogva 25
