Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
tét kell meglátni benne, hogy valamiképpen érzékeltetni akarták Isten abszolút szellemiségét és világfelettiségét, iMetőlleg, hogy enyhítsék a kezdetleges antropomorfizmust. Ugyanezt az elbeszélési módot látjuk Sámson történetében is (Bir 13). Arra a kérdésre, hogy az említett személyek miről ismerték fel a jelenés természetfölötti- ségét, csak a teljes összefüggés figyelembevételével válaszolhatunk. Feltételezhetjük, hogy magát a jelenést belső kegyelmi hatás is kísérte, s az illető címzett megkapta a tárgyi meggyőződést a kinyilatkoztatás valódiságáról. Másrészt viszont azt is meg kell látnunk, hogy itt üdvtörténeti eseményekről van szó. A teofániák mindig valami későbbi eseményt jelentenek be, és az embertől hitet követelnek. Az élmény rendkívülisége és a természetfölötti hatások elegendők voltak ahhoz, hogy létrehozzák a kezdetleges hitet. Az ígéret teljesedése ezt a hitet aztán megerősítette és Isten megismerésének forrásává tette. Az elbeszélés már ezt a teljes hitet vetíti vissza az eseményekbe. Pontosan ezt tapasztaljuk az apostoli tanításban is. Krisztus feltámadása után az apostolok is úgy beszélnek Krisztus földi működéséről, hogy őbenne az Isten Fia jelent meg, pedig ez a hit csak a húsvéti események alapján lett teljes bennük. Az emberi alakban való megjelenésnek volt pedagógiai és apologetikai célzata is. A környező népek isteneiket többnyire stilizált állatok alakjában jelképezték vagy ha emberként ábrázolták, akkor is eltorzították a vonásait. Ezek az istenek nem is kezdtek igazi párbeszédet az emberrel: nem volt mondanivalójuk. Az Ószövetség arról az Istenről beszél, aki igazi személy, úr, teremtő, gondviselő és a szövetség szerzője. A személyiséget és a személyből kiáradó szeretetet csak az emberi alak tükrözhette — a Szentírás az embert különben is Isten képének mondja. A kinyilatkoztatásnak kezdettől fogva az a célja, hogy az embert fölemelje bizalomra hangolja és megtanítse imádságra, párbeszédre. Végül, ha mi az Újszövetségből visszatekintünk a régi eseményekre, az emberi alakban lejátszódó teofániákban megláthatjuk a megtestesülés előképét is. Az égő csipkebokor Az ószövetségi vallásra a Sínai-hegyen lejátszódó teofánia nyomta rá legjobban bélyegét. A Jahve kultusznak, az egyisten-hitnek ez az igazi forrása és intézményesítése. A kinyilatkoztatás tartalmi bővülésének megfelelnek a jelenlétet hirdető képek is. A sínai jelenéshez a bevezető történt Mózes meghívása Midián pusztájában. Az elbeszélésben érezhető a régi kettősség. A szöveg egyrészt azt mondja, hogy az égő csipkebokorban „megjelent neki Isten angyalla" (Kiv 3,2), később viszont maga Jahve beszél hozzá a lángok közül. Mózes a jelekből teljes bizonyságot merít, hogy a jelenség valóban Istentől ered. A bokor lángol, de nem ég el, s aki szól hozzá, az láthatatlan, de úgy nevezi magát, hogy ő az atyák Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Megköveteli a tiszteletet, az imádást és az engedelmességet. Mózes csak sarujának levetése után közeledhet s félelmében eltakarja arcát, mert ismeri a régi hagyományt, hogy élő ember nem láthatja Istent. A szöveg nagyszerűen jelzi, hogy a jelenés és a kinyilatkoztatás a félelmetes színek ellenére sem zavarja meg az ember gondolkodását és nem korlátozza szabadságát. Mózes válaszol az isteni felhívásra és megkezdődik a párbeszéd Isten és az ember között. Az ember egyre többet szeretne tudni Isten titkáról. Nem elég neki az, amit az ősök áthagyományoztak. A régi ember az ismeret lényegét a névbe foglalta bele. Fia egy személynek ismerjük a nevét, akkor már nem idegen, nem ismeretlen, már meg tudjuk szólítani és tudunk róla beszélni, hogy másokkal is megismertessük. Isten válaszol és megismerteti magát, de a válaszba beleviszi felfoghatatlanságát is: „én vagyok, aki vagyok”, illetőleg az vagyok, aki leszek. Abból ismertek meg, hogy veletek maradok és tetteim tanítanak meg benneteket arra, hogy valóban Isten vagyok. Itt tehát jelzi jelenlétét, a maga láthatatlan marad. Semmi sem mutat arra, hogy emberi alakban mutatkozott volna meg. Beszél, intézkedik, parancsot ad, a természet erőit felhasználja erejének bemutatására, de maga felfoghatatlan. Megkezdődik szellemiségének és világfelettiségének a kinyilatkoztatása. A későbbiekben már csak angyalai jelennek meg emberi alakban. Ha Izajás, Ezekiel, Dániel vagy a Jelenések könyve bemutatja, csak úgy beszélnek róla, hogy a trónon ül „valaki”, egy „emberhez hasonló" lény, az ősöreg, vagyis aki egészen más, mint az ember. A Jelenések könyve (4,3 kk) az Ószövetség egész hitbeli tapasztalását foglalja össze ebben a képben: „Egy trón állt a mennyben és a trónon ült valaki. Tekintete jáspishoz és karneolhoz hasonlított. A trón fölött szivárvány ívelt, mintha smaragdból lett volna. A trón körül huszonnégy szék, a székeken huszonnégy vén ült fehér ruhába öltözve s a fejükön aranykorona. A trónból zengő, mennydörgő villámok csapkodtak: A trón előtt hét lobogó fáklya lángolt: Isten hét szelleme. A trón előtt kristályként csillogó üvegtenger..." Az ismeretlen misztérium tehát a 6
