Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
Gál Ferenc TEOFÁNIÁK A SZENTÍRÁSBAN A kereszténység a Szentírásban Isten kinyilatkoztatását látja, vagyis azt a tartalmat és módot, ahogy Isten megismertette magát és feltárta a emberre vonatkozó szándékát. A hivatalos egyházi tanítás ezt mondja a kinyilatkoztatásról: „A láthatatlan Isten túláradó szeretetében az embereket úgy szólítja meg, mint barátait és úgy is érintkezik velük. Azzal a szándékkal teszi, hogy meghívja és felvegye őket saját életközösségébe” (II. Vat. zsinat, a kinyilatkoztatásról, 2.). A kereszténységhez tehát az első lépés a személyes Isten létének elfogadása. A döntő mozzanat itt nem az, hogy a látható világból kikövetkeztetjük-e Isten létét és mindenhatóságát, hanem az, hogy a személyes megnyilatkoztatásai alapján elfogadjuk-e őt úgy mint teremtőt és mint az ember üdvösségének szerzőjét. Ezt a felismerést és elfogadást nevezzük hitnek. A hit éppen olyan bonyolult szellemi ál'lásfoglalás, mint minden személyes viszony kifejezése. Az emberek közötti kapcsolat sem egyszerű észrevétel vagy tudomásul vétel. Személyek kölcsönös ismeretsége és bizalma fokozatos folyamat. Nem elég a külső bemutatkozás, hanem a belső élet feltárásának különböző fokai kelenek hozzá. A kapcsolatban benne van egymás tehetségének, értékeinek, erkölcsi tulajdonságainak felismerése, a szeretet vagy az elfordulás jelentkezése, a bizalom vagy a bizalmatlanság, a tisztelet és ragaszkodás vagy a kitérés és menekülés igénye. Ahhoz, hogy személyes kapcsolat kialakuljon, keM fantázia, kezdeményezés és képesség a belső értékek kimutatására, illetőleg ész- revevésére. Kölcsönös szeretet, tisztelet és ragaszkodás csak ott fejlődik ki, ahol megtanulnak olvasni a jelekből, vagyis ahol meglátják, hogy bizonyos dolgok vagy szavak csak egymásnak szólnak, s azokon különleges hangsúly van. A maradandó kapcsolathoz hozzátartozik még a türelem és a várnitudás. Tudatában kell lenni annak, hogy nem értünk meg mindent. Vannak események és jölek, amelyek magyarázatra szorulnak, vagy amelyeket csak a jövő fog megvilágítani. Ezért a barátságot, a családi összetartozást, a házastársak szerelmét nem lehet matematikai tételekbe foglalni, sőt még eletromos számológépekkel sem kifejezni. Itt a jelek, a fogalmak és a szavak csak annak mondanak valamit, aki meg is éli őket. A keresztény tanítás szerint az ember nem a dolgok függvénye, azaz nem egyszerűen az anyagi kozmosz fejlődésének eredménye. A személyes öntudat és az én-te kapcsolat nem az anyagi energiák magasabb fokú megnyilatkozása, hanem kimondottan szdllemi adottság, azért magában hordozza a széliem egész dinamizmusát. Az emberi egyén Jényege szerint olyan valaki, aki várja, hogy megszólítsák és aki maga is meg akar szólítani másokat. A keresztény tanításban az világlik ki, hogy aki megalkotta az embert, az maga is személyes létező és van fantáziája. Olyan világot hozott létre, ahol az anyagi szükségleteken kívül van hely az öröm és szenvedés, a vígjáték és tragédia számára, s ahol az ember vágyaiban, terveiben, örömeiben vagy csalódásaiban, sőt még a vég fenyegető pillanataiban is párbeszédben maradhat teremtőjével. Elmondhatja reményeit, sikereit vagy csalódásait, elpanaszolhatja keserveit, és hiszi, hogy a létét körülvevő ürességen túl van egy fogódzópont, azért jogosan táplálja magában a reményt. Ha megvan benne a képesség, hogy vágyammal, kérésemmel, imámmal — vagy ha úgy tetszik — zúgolódásommal átnyúlok egy másik létbe, amely a múlandóság jegyeivel szemben a teljességet és az örökkévalóságot képviseli, akkor megsejtem az alapvető emberi tragédia felengedését. A céltalanságot felváltja a hazatérés bizonyossága, az egyedüllétet annak az érzése, hogy egy mindent átfogó akarat és szeretet vállalt értem felelősséget. A Szentírás olyan Istenről beszél, aki azzal a célzattal lépett ki transzcendenciájából, hogy megszólítsa az embert, s hogy a párbeszéd maradandó legyen. Minden személyes találkozásnak az a hatása, hogy az ember kilép hallgatagságából, zárkózottságából és beszélni 3
