Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A jövő Istene
a nyugtalanság szent tüzének lobogásával biztat. Annak a tűznek lobogása ez, amelyet Jézus hozott a földre, azért, hogy égjen, s szebbé tegye a Földet. A keresztény ember „Krisztus feltámadásában nemcsak a mennyország örökkévalóságát fedezi fel, hanem éppen ennek a Földnek a jövőjét, amelyen az Ö keresztje áll" (J. Moltmann: i. m. 16. o.). Csak az ilyen keresztény remény óvhat meg bennünket mindenféle hamis illúziótól. Ez óv meg a jóra való restség tétlenségétől, a vakmerő bizakodástól, a kétségbeeséstől, a jelenlegi állapotot örökérvényűnek tekintő hamis realizmustól, amely megváltoztathatatlannak tekinti a dolgokat és a világot. „Csak ez a remény nevezhető realistának, mert komolyan veszi azokat a lehetőségeket, amelyek átszövik a valóságot. Nem úgy veszi a dolgokat, ahogyan vannak, hanem amint alakulnak, mozognak és amint lehetőségeikben változékonyak" (I. Moltmann: i. m. 20. o.). Világunk a remény és a jövő Istenének uralma alatt áll, és telve van az Ő nagy lehetőségeivel. Ö nem az örök jelen, hanem az ígéret Istene, az exodus, a feltámadás Istene a jelenből a jövőbe ívelő törekvés Istene, aki „életre kelti a holtakat és létrehívja a nemlétezőket’1 (Róm 4,17), akinek a szabadságából lorrásozik az eljövendő és az új: csodálatos jövőnk. Sohasem a múlt, vagy a jelen, hanem mindig a jövő a célunk. Olyan Istenben remélünk, aki a semmiből teremtő Isten, aki a holtakat feltámasztó Isten. Ez teszi lehetővé az olyan szeretetet, amely nem „filia", nem a velünk egyenrangúnak a szeretete, hanem „agapé", a nemlétezőnek, a nem egyenlőnek, a gyengének és a mulandónak a szeretete, — mert az Istentől megadott lehetőségeikben, és megvalósítandó jövőjükben szerethetjük mindezeket. Az ilyen szeretettel áthatott remény nem foszt meg a jelen boldogságától, hisz ez a remény maga a jelen boldogsága. A várakozás teszi széppé az életet, a reményben várakozó tevékeny szeretet. „A Semmiből Teremtőbe vetett remény akkor lesz a jelen boldogsága, ha szeretetben mindenhez hű marad, és semmit sem enged át a Semminek, hanem minden számára feltárja a lehetséges nyitottságot, amelyben képes élni és fog is élni. Ezt béníthatja meg a vakmerőség és kétségbeesés, és ezt hibázza el az örök jelenről ábrándozó álmodozás" (J. Moltmann: i. m. 27. o.). Az eszkatalógikus jövő távlatában egymásbaolvadnak a földi és égi remények, nem különülnek el egymástól éles határvonallal, egyik nem lesz a másik helyettesítője, kárpótlója. „Ha a remény beviszi a hitet a gondolkodásba és az életbe, akkor az eszkato'ógi- kus remény és a kicsiny, az emberi életben elérhető célokra irányuló remény nem különülhet el többé egymástól, hogy azt egy másik országba utalja át és saját jövőjét pedig földfelettinek és tisztán szellemi természetűnek tüntesse fel" (J. Moltmann: i, m. 28.o.). A teológiai fogalmak és kijelentések nem lesznek többé a valóság bilincsei és börtönei, hanem a jövő elővételezései, feltárják a valóság számára annak jövőbeli lehetőségeit és kilátásait, a valóság teljesebb megismerését szolgálják." „A remény, amely transzcendál és elkötelez, a keresztény hitben rejlő dinamika állandó eleme, a cselekvésre, a segítésre, a világgal való szolidaritásra kötelez" (H, Fries: Spero, ut inteliigam: Diskussion über die „Theologie der Hoffnung”, 1967, 93. o.). „Embervoltunkban egzisztenciális az, hogy a jövőre irányultan és a jövőből élünk, az eszkatont pedig annak kibontakozásaként kell értelmeznünk, amit mi itt és most Krisztusban és a Lélekben kaptunk ajándék gyanánt” (H. Berkhot: über die Methode der Eschatologie: Diskussion über die Theologie der Hoffnung, 1967, 171. o.). A remény nem hiányon, hanem birtokláson alapul: tehát nem a siralom-völgye lakóinak számára kitalált, vagy általuk elképzelt „az örökkévalóságra szóló jóvátételi váltó, hanem olyan várakozás, amelyet a világban és az emberszívekben az Isten által véghez vitt nagy tettek ébresztettek fel. Ez a remény azt mondja ki, hogy az Isten nagy tettei mindent el fognak söpörni, ami ellenáll: a bűnt, a szenvedést, és a halált, — hogy gyökeresen megújítsák a világot Isten szeretetének stílusában, amely Jézus Krisztusban jelent meg, és a mi szívünkbe a Szentlélek által áradt ki. Erre utal az a szoros kapcsolat is, amely a hit, remény és szeretet között fennáll. (Róm 5,1—5; 1Kor 13,13; Gál 5,5 k; Ef 1,15—18; Kol 1,3—5; iTessz 1,3)” (H. Berkhot: i. m. 174. o.). Az eszkatológia a szó legpozitívabb értelmében vett projekció: nagy távlatú kivetítés az örökkévalóság képfalára annak az ajándéknak az alapján, amivel Isten már most megajándékozott bennünket. Embernek lenni annyi, mint remélni. A remény az, ami éltet. Az. emberi lét: reménykedve útban lenni a jövő felé. A keresztény ember, a keresztény közösség: remény a világ számára „Nem a remény teszi a közösséget közösséggé. Ez inkább a világba jött, a hitben az igében és a szentségben jelenlévőén cselekvő Jézus Krisztus. A keresztény közösségeknek van reménye, és reményt ébreszt a világ számára, mert abból származik és azzal jár egy úton. 226