Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Vida Tivadar: Miért probléma ma a kinyilatkoztató Isten?
déssel, de az utóbbi mindig másodlagos jelenség bennük. A keresztény kinyilatkoztatásnak éppen az a szerepe, hogy ismérve legyen az igazságnak és megváltója a vallásoknak (P. Althaus). Századunk protestáns hittudományosságának jnásik, sokat emlegetett kiválósága, Rudolf Buitmann már a 20-as évek elején azt veti Barth szemére, hogy nem elég következetes saját alapelvének az érvényesítésében. Mert ha mindig a „dolgot" kell keresni és megérteni, akkor minden bibliai kijelentést magához a dologhoz kell viszonyítani. Márpedig egyetlen szentíró, sőt egyáltalán egyetlen ember sem beszél vagy ír mindig csak a dolog kellős közepéből! Pálnál is szóhoz jut Krisztus lelkületén kívül a zsidó teológia, a népies kereszténység, a hellénista felvilágosodás és misztériumhit. így a „dolog”, amit az apostol képvisel, nagyobb nálánál. Ezért aztán nem lehetünk meg kritika nélkül, ha fel akarjuk fogni azt a dolgot, amit az apostol képvisel. A modern protestáns teológia harmadik nagysága, Paul Tillich is bírálta már 1923-ban Barth un. dialektikus módszerét. Az egyik szó megszünteti nála a másikat, ám maga az önmegszüntetésnek e végtelen sora nem szűnik meg. E sor tehát „az a tétel, amelyen a dialektikus áll, amely azonban többé már nem dialektika". Ezzel teológiája belejutott az általa tiltott „abszolút gesztusba". — Tillich is abban látja ennek az ellentmondásnak az okát, hogy Barth nem ragadja meg elég határozottan az lgen-t, ami előfeltétele lenne a Nem-nek. Mestere, akit megtagadott, Adolf Harnack volt az egyik legélesebb bírálója. Aki tárgyi történelmi tudás és kritikai felkészültség nélkül akarja megérteni a kinyilatkoztatást, az — szerinte — „lelcseréli a valódi Krisztust egy megálmodottal", és „átváltoztatja a hittudomány tanszékét szószékké”. Persze Harnack nyitott ajtót dönget, mert Barth egyik programpontja éppen az, hogy „a hittudomány feladata azonos a prédikációéval". Buitmann — bár bírálta Barthot — 1920-ban maga is egészen barthi szellemben írja: ,,A teológia tárgya Isten, és éppen az az ellenvetés a liberális teológiával szemben, hogy nem Istenről tárgyalt, hanem az emberről.” Hittudományos célkitűzését jól kifejezi tanulmányai négy kötetének a címe: Hinni és megérteni. Kiindult a lutheri megigazulás-tanból. Ennek alapján ugyanis az ember egyedül a hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül. Hasonlóképpen a megismerés terén sem hivatkozhatik az ember Isten előtt semmiféle tárgyilagos tudásra, gondolkodásra és megismerésre. Emberi üdvbiztonság éppoly kevéssé létezik a megismerés, mint a cselekvés vonalán. Minden, az egész természet és az egész történelem proián, evilági. Csak Isten hirdetett igéjének a fényében ismerheti fel benne a hivő Istennek a működését. Isten szava megszólítás jellegű, ezért a ma hittudósának az a feladata, hogy úgy hirdesse az embereknek Isten szavát, hogy megértsék azt. Erre törekedett 1941-ben szakteológusok számára tartott, „Újszövetség és mitológia" c. előadásában is. A háborús viszonyok között szinte elsikkadt közlemény 1945 után indította el azt a „lavinát" amit azóta a Szentírás mitosztalanitásaként szoktak emlegetni. Sokan úgy gondolják, csupán arról van itt szó, hogy egyeztessük a keresztény hit kifejezés- módját a mai, természettudományos világképpel. Friedrich Gogarten, aki legbölcsebb segítőtársa volt Bultmannak e küzdelmében, helyreigazítja e vélekedéseket. „Sokkal többről van szó. A keresztény hit maga az, amely jogát követeli; emiatt kell vitát folytatnunk”. Buitmann a mítoszban annak az örök emberi törekvésnek a megnyilvánulását látja, amely meg akarja határozni az ember helyét a világmindenségben. A baj csak az, hogy a mítosz elégtelen módon szól azokról az emberfeletti hatalmakról, amelyek meghatározzák az emberi lét alapját, határait és célját. Tehát a mítosztalanítás nem akarja kritikusan eltávolítani a mítoszt, hanem egzisztenciálisan kívánja magyarázni! „Azért nevezem az ilyen magyarázatot. . . egzisztenciális magyarázatnak, mert a magyarázó „egzisztenciális kérdésektől indíttatva rákérdez a történelem koronkint hatásos létértelmezésére.” Az ember, aki meg akar ismerni valamit vagy valakit, már bizonyos „előismerettel" (= Vorverständnis) közeledik megismerése tárgyához. Van-e ilyen előismeretünk Istenről is? Buitmann így válaszol: „Az ember bizonyára tudhatja, kicsoda Isten, nevezetesen a reá kérdezésében". S itt idézi szent Ágostont: „Magadnak alkottál minket, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem pihen benned”. Klasszikus kifejezése ez szerinte annak a ténynek, hogy az ember már Isten kinyilatkoztatása előtt kapcsolatban van Istennel. E kapcsolatnak nem kell szükségképpen közvetlen kérdésben kifejeződnie. Jelentkezhetik úgy is, mint a boldogság, az üdvösség, a világ és a történelem értelmének a keresése is. Ennyiben az Istent kereső kérdés azonosul az emberre magára irányuló kérdéssel. Mi módon kapcsolódik már most ehhez az előismerethez Isten önmagáról adott ismerete? Más szóval: „Hogyan érti a Biblia az emberi egzisztenciát?" — teszi fel a kérdést Buitmann. Kettősen, ambivalensen. Mint hitetlen és meg nem váltott, illetve mint hivő és megváltott emberi létmódot. Az előbbi azé az emberé, aki csupán a meglévőből, a rendelkezésre állóból él. A jövőjét azáltal igyekszik megnyerni, hogy maga teremti meg önmagának, s így 213
