Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rezek Román: Teilhard "folyton növekvő" Krisztusa
gunk evolutív csúcspontjának és a történeti-szentírási-hagyományos Krisztusnak szintézise nem röpíti-e légbe, nem páráztatja semmivé a keresztény hit egész épületét? Milyen marod — még inkább: milyen hatalmasra növekszik — Teilhard Krisztusa? „Harminc éves lehettem, amikor — elhagyva a régi merev dualizmust (test és szellem, tudomány és hit, Isten és a világ merev szétválasztását), a sztatikus-jogi-esztétikai antropológiát, — olyan világegyetem tárult elém, amelyben az evolúciónak valamiféle irányát tudományosan megállapíthatjuk: az egyre nagyobb tudat felé tartó, visszafordíthatatlan fejlődést... Mily óriási pálfordulást jelentett ez számomra!" — Ha nem vigyáz valaki (hány ilyen .modern' ember van!), Isten arca páraként — vagy egyáltalán nem — lebeg a kitágult világ felett. A helyes módszer: nézzünk szembe a végnélkülire táguló világgal s próbáljuk összhangba hozni az evolutív világképet a keresztény krisztológiával. Milyen lesz ennek az örök-egy Krisztusnak új arca? Jézus .fizikailag’ (teljesen-valóságosan) ölti magára azokat az elképesztő vonásokat, amelyekkel szent Pál elénk tárta: Ö az Alfa és Omega, a Kezdet és Vég s mindaz, aminek az Apostol meglátta (főleg :a Római Levélben, 8, 18. s köv.; 14,7; 14,9; az első Korintusi Levélben, 4,22; 6,15, s köv.; 10,16; 12,12; 15,23—29; 15,39. s köv.; a második Korintusi Levélben, 3,18; 4,11; 5,4; a Galatákhoz írt Levélben, 3,27—28; az Efezusiakhoz írt Levélben, 1,10; 1,19—23, 2,5; 2,10, 2,13—14; 3,6; 3,18; 4,9, 4,12—16; a Filippi Levélben 2,10; 3,10—11; 3,20—21; az első Kolosszei Levélben, 1,15—20, 1,28; 2,9—12, 2,19; 3,10; az első Tesszalonikai Levélben, 4,17; a Zsidókhoz írt Levélben, 2,7—8. stb.). Ez a Krisztus magas fokon személy, akivel személyes kapcsolatba juthatunk. Teilhard Istene nem .alaktalan Isten', hanem a mindent egyesítő Végtelen, a .Legfelsőbb Valaki’, a Szeretet, akit .minden Világnál nagyobbnak' ismer el és imád, a szabad emberi ima, minden világ fölött létező (transzcendens), ,már Egy’, aki minden más központtól különbözik (centrumok Centruma), valóságos Pólus, aki mindent teremt, fönntart és egyesít, a Beteljesítő, aki a világ evolúciójának végső pontján ragyog; aki belemerült a világba (s ennyiben immanens), bár transzcendens végtelenségébe egyesül a világ; nem megsemmisítve mindent-elnyelő óceán, hanem .minden mindenkiben’. Nemcsak azért csodálatos ez a Krisztus-arc, mert tökéletesen .ráillik’ táguló világmindenségünkre, hanem mert — szent Pál, szent János, az egyházatyák teológiájának megfelelve — mai világképünk számára par excellence ajánlja ,a személy vallását’, a Szeretet ,sze- méllyé-alakító mélységeit'. Nem antropomorf Isten, mert amint .közelebb’ kerülünk Hozzá, Ö egyre mélyebbre-messzebbre vonz magához, végtelen lénye Szívemélyére. Csők a szavaink olyanok róla, amint Gabriel Marcel is mondta: „Amikor beszélünk Istenről, mindig csak beszélünk róla". „Omnem conceptum excedens ineffabilis Forma” (Nicolaus Cusa- nus) ... „Egy létező rajzolódik ki mindenütt: vonzón, mint a lélek; megtapinthatóan, mint valami test; óriási, mint az ég..., egy Létező, a dolgokba szüremkezve, és mégis más, mint ők; a dolgok anyaga fölött létező, pedig velünk ruházódik s bennük ölt alakot": ez Teilhard Istene, aki Jézus Krisztusban lesz számunkra történeti valósággá, és — Teilhard krisztoló- giájában —1 Krisztus Misztikus Testében polarizálódik. A „Nagy Jelenlét" Istene Ö. A hiposztatikus-egységi-jelenlét, a híveiben-lakozás, az oltáriszentségi jelenlét nemhogy nem zárja ki a kozmikus-univerzális jelenlétét (praesentia immensitatis), hanem minden más jelenléte csak .meghosszabbítja’, kitágítja, és a kozmosz határtalan .méreteire és ritmusaira' növeli jelenvalóságát. Maga a Világ nem isteni, hanem csak — csodás színekkel gazdagon — rámutat az Egy-lstenre: alázatosan és imádságos szívvel nyilatkoztatja ki nekünk az Istenit (szent Ágoston). A tudomány sem redez fel új Istent, hanem csak feltárja számunkra az Anyagot, mint Isten zsámolyát. Nem is igazol semmiféle Krisztust a természettudomány; viszont Krisztus tölti be bennünk azokat a vágyakat (teljes-emberi igényeket), amelyek a tudás kohói fölé hajolva születnek bennünk. A világ fizikai-biológiai-szociális evolúciója az ész számára már nem marad határozatlan-végű, abszurd folyamat, mert konkrét csúcsra, szívre, arcra talál. A hit számára pedig: azok a különös tulajdonságok, melyeket szent Pál, szent János és a keresztény hagyomány rakott a megtestesült Igére, már kijutnak a metafizika és a jog területéről, értelmet kapnak a tudomány legrealistább s legalapvetőbb áramlatai között (evolúció és evolutív csúcspont a jövő végpontján). Teilhard dialektikája tehát abból áll, hogy a nooszférából (az emberi szellem szférájából) a teoszférába jut, „a Világ minden életnedvét az isteni Háromság felé vágyódó erőfeszítésbe sűríti”, s ekkor az ember „nemcsak egész testével-szívével-lelkével szeretheti Istent, hanem egész Világmindenségével”. Taktikája és nyelvezete olyan, mint szent Pálé: szembeszáll minden pogánysággal, hamis panteizmussal, panteista-nirvánás-szofista megsemmisítő egyesüléssel, keleti és nyugati, régi és modern, vulgáris és esztetizáló panteizmussal, mert ezek mind-mind a Személytelenbe fullasztják szeretőit, elárulják a Szellemet. Egyik legne203
