Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A holnap egyháza felé

Környezetünk, világunk, s benne az ember „felfelé tör". A szó szoros értelmében lélegzetállító magasságok felé. Az ember a technika óriásává lesz. Szomorú történeti tény, hogy a technikai fejlődés során — mind a mai napig — a fegyverkészítés, a háborús technika járt az élen. A nagy tájékoztató intézetek szerint a világban végzett kutató munkának kiadásai jelentős mértékben háborús célokat szolgálnak. Ezeket a technikai „eredményeket" közömbösíteni, a fegyverek démonát megfékezni csakis a szeretet erejével lehet. Ha több és mélyebb lesz bennünk a szeretet, mint a gyűlölet, akkor ezzel egyenes arányban fog növekedni felelősségtudatunk is. A szeretet gyarapodásával fokozódik bennünk a valódi értékek tisztelete, a lelkiismeretből fakadó segítő készség, a sajátunkból is adni képes igazságosság.

A holnap egyházára oly súlyos feladat, oly komoly küldetés vár, mint amilyen eddig tán még soha: az emberek szívéhez kell férkőznie, szívüket kell megnyitnia, hogy helyet kapjon ott a szeretet. És mi hittel valljuk szent Jánossal, hogy „a szeretet — az Isten". Amint Krisztus sem erőszakkal vonzotta magához, térítette meg a bűnösöket, hanem jóságával és reményt keltő erejével, éppúgy kell eljárnia az egyháznak is. Isten szeretetből vállalta az embersorsot, vállalta világunkat, és csakis ennek a szeretetnek erejében lesz képes fönnmaradni világunk, az ember.

A holnap egyháza? Nem valami „még eddig nem volt”, valami utópisztikus elképzelésre épült légvár? — Nem, mert belső lényegét tekintve az egyház csakis az lehet holnap, ami tegnap is volt, és ami ma: a Krisztus fényét, igazságát sugárzó és hirdető szeretetközösség. És mégis, megújuló egyházra van szükségünk. A holnap egyháza csakis akkor lesz élő és életképes valóság, ha tettekben, hatékonyságban növekszik, — épp úgy, amint gyarapodik, erősödik az a világ, amelyben munkálkodik, amelyben szolgálatra vállalkozik: Krisztus és az emberek szolgálatára. Ha az egyház a szeretet tetteiből fakadó aktivitásában, szellemi gyarapodásában, belső erőforrásainak kitermelésében lépést tart majd a világ gigászi növekedésével, — akkor holnap is jelen lesz és hatni fog világunkban.

Mindezt — történelmi példázattal — igen egyszerűen is megfogalmazhatjuk. Amikor a XII. században Clairvaux-i szent Bernát aggódott kora egyházáért, — mert félt, hogy abban a római merev jogász-szellemet képviselő hivatalviselők veszik át teljesen a hatalmat, — mert félt, hogy a nagyon is evilági jogi szemlélet, a hatalmi érdekek ütközése belsőleg rendíti meg az egyház életét, akkor felkérte IV. Jenő pápát, az „ő pápáját", hogy hagyjon fel végre a pompával, tegye le aranyos császári ruházatát, dobja félre a díszes pávatoliakat, a római impérium szellemétől ihletett hatalmi apparátust és kormányozza az egyházat úgy a jövő felé, hogy az „lemeztelenítve önmagát", egyesegyedül a „csupasz", a ruháitól megfosztott Krisztust kövesse. — A megújuló és a saját holnapja felé fordulni kívánó egyháznak ma sem lehet más a feladata: „meztelenül", minden fölösleges evilági ballaszttól felszabadultan kell az evilági ruházatától megfosztott Mestere elé állnia. Ez a látvány, amíg krisztushivő keresztények lesznek a földön, nem fog lehangolni, nem okoz csüggedést és rezignációt, ellenkezőleg: bíztat és felemel. Mert az evilági díszeitől és hatalmától megfosztott Krisztusból akkor és ma egyaránt erő árad. A szeretetnek, a másokért élő, a szolgáló, az emberekért áldozatot, sőt halált vállaló szeretetnek az ereje.

Talán túlontúl is sokat tekingettünk előre, a holnap „elképzelt” egyháza felé. Ezért most inkább így kérdezünk: mi ma az egyház? Milyennek kell lennie a ma egyházának? — Jézus Krisztus szinte számtalanszor beszélt az eljövendő „Isten országáról". Tudjuk, hogy az egyház még nem az Isten országa, de igenis, annak meghirdetője, sőt Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása óta annak kezdő fázisa világunkban. Jelenvalóvá teszi az Isten országát azzal, hogy már ma felé mutat, felé vezet. Még nem vagyunk az „Isten országa", mert túlontúl magunkon hordozzuk az evilágiság „jelvényeit” és jeleit. Még nagyon is érezzük az evilágiság terhét. Amíg evilági testben élünk, csak „ígéret" maradunk az Isten országa számára. S ez áll az egész egyházra, az emberekből formálódó egyházra is. A vándoregyház — tegnap, ma és holnap is — csak kezdet csupán. Fejlődő, az Isten országát szóval és tettel hirdető, afelé tartó közösség. És mégis: csak akkor vagyunk, csakis akkor lehetünk valóban „egyház”, ha minket, a gyarló és esendő keresztényeket látva, az emberek áldani fogják a mennyei Atyát. Ha bennünk és általunk nem a tekintély- és hatalomféltésnek, a gyűlölködésnek, hanem az isteni jóságnak képviselőit ismerik fel. Ha a mi életünkben, az egyház életében már felcsillan valami abból a „szem nem látta, fül nem hallotta" országból, annak értékeiből, örömeiből, szépségéből, amely minden „józan" és békére áhító ember előtt csak kívánatos lehet. Az egyházat szemlélve, vizsgálva nekünk is, de a kívülállónak is fel kellene ismerniük, hogy az igazi hatalom a szeretetnek és szolgálatnak a hatalma. Ezt a tekintélyt és hatalmat egyes-egyedül csak a szeretet cselekedetei és nem az anatémák, még kevésbé a fegyverek biztosíthatják. Az egyház életében a tekintély és a „hatalom" biztosításának útja a Krisztustól megjelölt út: „Tudjátok, hogy azok, akiket a világ urainak tarta140