Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Lélekelemzés a lelkipásztorkodásban

nek. A mai harmincéveseknek legtöbbször a hiányos vallási ismeretek okozhatnak lelki károsodást. Az alsóbb osztályokban a hittan, órákon beléjük verték a szigorú egyházi fegyelmet, de később a súlyosabb lelkiismereti kérdések már nem kerültek kiértékelésre, már egyáltalán nem kaptak valláserkölcsi irányítást. Az ilyen benső ellentmondásokból érthető, hogy ma egyre inkább keresettek a lelki gyógymódokban is képzett lelkiatyák, akik a hibás magatartásformákat a helyes mértékben tudatosítják. Lassú és türelmes munkával feloldják a téves erkölcsi értékrendszerükhöz görcsösen ragaszkodókat és megszabadítják attól a tévtudattól is, hogy a bűn irreverzibilis: aki bűnös, az mindig bűnös.... — ahogy a farizeusi környezet elkönyveli őket. Amíg egy profán analitikus „kibeszélheti” betegéből, hogy nincs bűne, mert minden enyhületet szerző tett megengedett lehet, — addig a keresztény lelkipásztor helyes megoldással tudatosítja, hogy minden bűnből van felkelés a töredelmes bánat alanyi feltétele és a krisztusi megváltás tárgyi érdeme miatt. Az érzelmi ellenállást, a hamis tudatot vagy a fel nem ismert benső folyamatokat átformálni pedig csak hosszas és türelmes munkával lehet. Ez a platoni periagogé, a lélek átvezetése a teljes igazságba. A platoni módszer alkalmazásánál azonban ne essünk bele a téves idealizmusába, hogy tudniillik, aki megismeri az igazat, meg is teszi. Szent Pál éppen az ellenkezőjét vallja és magunkban is azt tapasztaljuk: „Hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, — hanem a rosszat teszem, amit nem akarok,.." (Rám 7,19).

Sohasem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a lélek egészségét gyökerében csak a kegyelem állíthatja helyre, nélküle a tudatosítás „természetes módszere” kétélű fegyver, amit bárki önmaga ellen is fordíthat. A „lelki fénykép” kellő óvatosság nélküli bemutatása számos esetben „rövidzárlat''-hoz, mélyebb lelki zuhanáshoz, sőt öngyilkossághoz is vezetett.

Magunk és mások lelki felemelésére kétfelé „természetes gyógymódot" ajánlhatunk.

A „gondolati munkával" Freud kidolgoztatja azt az elfogadható közérzeti állapotot, amely a társadalom és a család iránti felelősség, valamint vágyaink és ösztönszükségleteink közötti egyensúlyt biztosítja. A lélek- elemző a rosszat úgy mutatja be, mint a céltól eltérő, alkalmatlan és káros eszközt, ami még arra sem jó, hogy igazi boldogságot nyújtson. A freudi „Lustprincip” nemcsak az ösztönös élvezetet jelöli, hanem az egész ember megelégedettségét, amire mindnyájan tudatosan, vagy öntudatlanul, de fáradhatatlanul törekszünk. Sok vágyunkat azonban el kell „temetnünk”, le kell mondani

róluk, át kell alakítanunk, mert az ember ösztönei nem determináltak, tágíthatok, szublimálhatok valami nagyobb cél érdekében.

A bűnbánat szentsége és a Ieloldozás után is szükséges az ilyen „feldolgozás”. A szülők iránti szembenállás, a testvéri vagy munkatársi irigység, a mellőzések megtorlásának a vágya továbbra is ott lappanghat bennünk, újabb alkalomra vár. Nagyon meg kell értenünk a gyermekeiket sokszor fonákul féltő szülők lelkiállapotát. Nagy türelmet és jóságot kíván, hogy bele tudjunk helyezkedni a féltékeny „riválisunk” lelkiállapotába, hogy valóban megbocsássunk neki. Mindez szerves része megtérésünknek, ami természetesen nem azonnal, a feloldozás vagy a bánat pillanatában válik teljessé. Csak lassan születik meg az „alanyban" az a megközelítő „tárgyilagosság”, hogy elfogulatlanul nézzen szembe az „ösztönös ellenséggel”, hogy a lemondás erejével leküzdje előítéleteit.

A nagykorú keresztény önértelmezés megkívánja, hogy necsak a látszatjót, hanem a látszatrosszat is felismerjük. Sokan az okozott rosszat nem közvetlenül szándékolják, hanem mintegy amögé rejtőzve menekülnek egy számukra súlyosabbnak vélt rossz elől. Amikor például egy gyermek a boltban apróságokat lopkod össze, fonákul azt az ajándékot váró szeretetvágyát fejezi ki, amit szüleitől sohasem kap meg, sem ilyen kis ajándékokban, sem pedig az annyira vágyott szeretetük átélésében. Ha ilyen „gonosztettet" még súlyosan meg is torolják, csak tovább mélyül a kölcsönös elidegenedés — egészen a személyiség torzulásáig. Általában a gyermekkor megoldatlan problémái a legkritikusabbak. Éppen ezért: hányán emlékeznek vissza szeretettel és hálával gyermekkoruk lelkipásztorára, nevelőjére, akinek jótanácsa, megértése valóban életmentő lett.

„Gyászmunkának" nevezzük az elszakadásoknak, csalódásoknak, szenvedélyeknek tudati feldolgozását. Megnyitjuk az elfojtott érzések zsilipjeit, ami feltétlenül hozzásegíthet egy szeretett személyhez, vagy tárgyhoz való kötődés egészséges feloldásához. Itt még csak nem is mindig a bűnös ragaszkodások felszámolásáról van szó, hanem olyan rugalmas magatartásról, amelyet a szenvedések és a lemondások lépten-nyomon megkívánnak tőlünk. — Meg kell tanúinunk a kötődéseket úgy feloldani, hogy a kedves személytől, foglalkozástól nyert értékeket magunkba építsük, személyiségünk szerves elemévé tegyük. Régi életünket soha nem szabad megtagadni, inkább pozitív értékeit kell átmenteni jövendő életünkbe. Akárhogy is nevezzük: az ember bűneiből, szenvedélyeiből, lehúzó szomorúságából csak a „peni134