Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Pajkó László: A mise mint pasztorációs lehetőség
Egyház figyelmét a liturgia felé fordította, mert éppen ezzel segítette a mai ember lelki megújhodását. Az istentisztelet közössége Az istentiszteleti közösségnek különleges értéke, hogy itt nyeri el a legelemibb és leglényegesebb tapasztalatot önmagáról. A plébánia nemcsak intézmény, hanem az a mód, ahogyan az Egyház egy helyen jelen van, és a közös cselekményben, a kölcsönös tapasztalásban éri el csúcsát. Kifejezi a hívek közösségét Krisztussal. „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk" (1Kor 10,17). A Krisztusban összegyűlt és egyesült közösség lelkileg új minőséget nyer: egybekapcsolódik Krisztus sajátos jelenlétével, és együttesen részesül az Ő kegyelmében a test és vér vételében. Az istentisztelet nemcsak az egyesek Krisztussal találkozása lehet, hanem az egymással kialakuló lelki közösségnek a jele és cselekménye. Az ilyen közösségnek mély teológiai alapjai vannak. Amit a bűn elválasztott, abban az Isten új kegyelmi kapcsolatokat teremtett az emberrel. A legnagyobb kegyelem az, amelyben Isten Krisztusban egyesül az emberiséggel: „Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fönntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól” (Ef 4,3—4). Ennek az egységnek és közösségnek kell kifejezésre jutnia az istentiszteletben, a közös cselekményekben, és a mindennapi életben is. A „közösségi" az Egyházban nem korlátozódhat csak az istentiszteletre. A szakrális rendben az istentisztelet — az Egyháznak és a közösségnek a legmagasabb megjelenési formája — tovább bontakozik mások gondjában, a részvétel, a segítés, a karitász különböző formái felé. Ezt élték át az őskeresztény közösségek és ezt kellene a mai keresztényeknek is elsajátítaniok. Hiszen a mai emberek nagyon vágyódnak a közösség támogatására, a kapcsolatteremtésre. „Azon kell fáradozni, hogy a közösség iránt való érzék elsősorban a vasárnapi szentmisének közös megünneplésében virágozzék ki” (Lit. Konst. 42). Az Isten szavának jelentősége A liturgikus reform segítségével a szent olvasmányok a mise építő elemei lettek és megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A zsinat isteni ige-szolgálatnak (celebratio verbi Dei) nevezi ezt a részt és nagy fontosságot tulajdonít neki. Első részében a Szentírás és az Egyház szavaival mi fordulunk az Istenhez, a szentleckétől kezdve pedig az Isten szól mihozzánk. A szentírási szövegek a hívek lelki gyarapodását és a Szentírás jelentőségének hang- súlyozását célozzák. Krisztus és az Egyház misztériumához hozzátartozik, hogy Isten igéje jelenlévő és éltető legyen. A zsinat ajánlja a homilia mellett magának a liturgiának menetében az úgynevezett „liturgikus oktatást” is; ezek rövid felhívások, amelyben a pap vagy más illetékes személy a közösség figyelmét a lényegre irányítja. Ezekben a szavakban rejlik az aktív részvétel elmélyítésének lélektani ereje. Az eukarisztia titkáról szóló Instrukció (1967. máj. 25.) így ír: „Az élet kenyerét mind az Isten igéjének asztaláról, mind pedig Krisztus testének asztaláról vegyék táplálékul". Isten igéjének ennél az értelmezésénél föltétel, hogy Isten kegyelmi hatása az igében és a szentségekben egyaránt jelen van. A keresztény ember lelkiélete Isten szavát és a szentségeit, mint irányítást és erőt együttesen igényli. Az áldozat liturgiája Az istentisztelet elmélyítésével tehetjük élővé az egész egyházi közösségben azt, ami valóban történik: Krisztus megváltó eseményét; vagyis a tevékeny, értelmes részvétel az istentiszteletben elősegíti a Krisztussal való találkozást. Az új kánonok nagy segítséget nyújtanak ebben. A misézőnek alkalma van, hogy ezeket rövid tanítással bevezesse. A hálaadás Szempontjait pedig a jelenlévő közösség igényeihez alkalmazhatja és így a jelenlévők nagyobb lelki haszonnal ünnepelhetik az eukarisztiát. A püspökkari konferenciák elnökeihez intézett körlevél (1973. ápr. 27.) sürgeti az eukarisztikus imádságok bővebb katekézisét. Az eukarisztikus ima „csúcsa a celebrációnak, és így fokozottabb mértékben kell, hogy csúcsa legyen a katekéziseknek is” (uo. 5.). Vajon hányszor beszéltünk már híveinknek az új eukarisztikus imák teológiai gazdagságáról, mennyire tártuk eléjük azok értékeit? A Krisztus áldozatában való részvétel a szent lakomában teljesedik ki. Ezen a téren bizony nagyon messze vagyunk az őskeresztény gyakorlattól, amikor mindnyájan „áldoztak”. Pedig az eukarisztia leggyümölcsözőbb ünneplése az, amikor a hívek Krisztust fogadják a szívükbe. Ezért kellene híveinket rávezetni a gyakori szentáldozásra. Sajnos még nem igénylik, nem értékelik teljes valóságában az eukarisztiában élő Krisztust, az 126
