Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FIGYELŐ - Vigh Szabolcs: A családtervezés problémái a gyóntatási gyakorlatban
genedett el. Gyónó és gyóntató közötti jó kapcsolat pedig elképzelhetetlen a problémák nyílt és gátlás nélküli feltárása nélkül. A gyónókat azonban éppen ettől a nyíltságtól tartotta vissza a gyóntatóknak ez a kazu- isztikus felfogása. Más oldalról azonban felmerülhet az aggodalom, miért keresünk éppen napjainkban „kibúvókat" gyónóink számára, amikor a keresztény házasok tekintélyes része nyugodtan vállalhatna több gyermeket, önzésük miatt azonban ki akarnak térni a szülői hivatással együttjáró áldozatok elfogadása elől. Egy másik vélemény szerint, amikor most a társadalom széles rétegei összefognak a többgyermekes családeszmény megkedvelte- tése és megvalósítása érdekében, akkor a lelkipásztoroknak is inkább maximalista eszményt kellene képviselniük. Véleményünk szerint a gyóntató lelkipásztornak legfontosabb feladata az, hogy házasságban élő híveit segítse a tartós és harmonikus családi élet megvalósításában. A gyermekáldás elfogadása az önzetlen szere- teten nyugszik. Ez az egymáshoz alkalmazkodó szeretet az együttélés számos területén áldozatos lemondást is kíván. A házastársak áldozatvállalása nem szűkíthető 'le csupán a gyermekek minél nagyobb számú elfogadásának területére. J. M. Paupert francia teológus helyesen mutat rá arra, hogy a kereszt vitathatatlanul az evangélium és a kereszténység botrányköve, de ezt a keresztet mindig a megfelelő he'lyre kell állítani1. A gyóntató tehát nem írhatja elő a házasok számára azt, hogy a keresztény áldozatvállalás melyik útját kell választaniuk. Erre körülményeik alapján nekik maguknak keli rájönniük. Hogy egy családban hány gyerek vállalása az optimális, annak a szóbanforgó családra vonatkozó objektív ismérvei vannak. Ezért várható el a keresztény házastársaktól, hogy a családtervezés erényét elsajátítsák és megvalósítsák. Ugyanakkor a „lelkiismereti tudathasadás" kiküszöbölését is elengedhetetlennek tartjuk. Ha ez nem sikerülne, veszélyt hozna mind a gyónókra, mind a gyón- tatókra. Ez a veszély híveink egyéni, sőt közösségi hitéletét fenyegeti. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy a merev vagy kétértelmű gyóntatószéki magatartás sok keresztényt a szentségek vételétől, sőt magától az Egyháztól is elidegenített. Vajon arányban áII- e az eszményi normák részletes megtartása az ebből a magatartásból eredő beláthatatlan lelki károkkal? Lelkipásztori megbeszéléseken még napjainkban is gyakran lehet arról hallani, hogy tanítását szabad a hivővei ismertetnie, ennél többet nem tehet, mert azért már a a gyóntatónak csupán az Egyház hivatalos gyónó felel, hogy lelkiismerete alapján mit tesz. Eddig azonban minden erkölcsi kérdéssel kapcsolatban gyermekkortól kezdve úgy oktattuk híveinket, hogy a jól megnevelt lelkiismeretük szavát kell követniük, lelkiismeretük nevelését pedig az Egyház tanítására hallgatva kell végezniük. Hogyan lehetséges az, hogy a családtervezéssel kapcsolatban felmerülő konfliktusoknál most egyszerre minden lelkiismeretformáló munkát a hívekre bízunk és mi, akik „ex offo” erre hivatva lennénk, magukra hagyva őket, teljes hallgatásba burkolódzunk? Józan lelkipásztor ma már természetesen tudja, hogy nem írhatja elő egyetlen család számára sem azt, hogy hány gyermeket kell vállalnia. Még a lelkiatyák sem kapnak karizmát annak megállapításához, hogy melyik család milyen jellegű áldozatvállalásra hivatott. Hiszen az egyik családnál 2 gyermek felneveléséhez sokszor ugyanannyi energia és áldozat szükséges, mint máshol 4— 5-höz. Ha viszont híveinknek kommentár nélkül csak az általános érvényű egyházi útmutatást idézzük és nem kapnak olyan szempontokat, melyek segítségével meg tudnák állapítani, hogy saját konkrét helyzetükben mikor lehet az általános normától eltérő gyakorlat helyes és mikor helytelen, akkor hiába bízzuk rájuk a döntést, ők csak rossz lelkiismerettel térhetnek el a hallott normától. Ennek a „lelkiismereti tudathasadás”-nak veszélye úgy küszöbölhető ki, hogy a gyóntató pozitív szempontok megadásával segíti gyónóit önálló lelkiismereti állásfoglalásuk kialakításához. Nem utasítja őket, nem gyakorol rájuk nyomást, hanem központi jelentőségűnek tartja azt a szeretetet, amely a házastársakat egész életükre elkötelezi egymás számára. Minden egyéni esetben csakis ennek a szeretetközösségnek erősítése vezetheti tanácsadásában. A Casti Connubii 40 évvel ezelőtt a házassági jognak olyan használatára vonatkozóan, mely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, a gyóntatóknak még az alábbi utasítást adta: „híveiket Istennek e súlyos törvénye felől ne hagyják tudatlanságban ... ha pedig valamely gyóntató a reábízott híveket ezekben a tévedésekben helyesléssel vagy hallgatással megerősíti, tudja meg, hogy a Legfőbb Bírónak szigorú számadással tartozik hivatásának elárulása miatt”. A Papi Kongregáció egy 1972-ben kiadott állásfoglalásában viszont arra is rámutat, hogy egy emberi tettet különleges körülményei nemvétkessé, kevésbé vétkessé, vagy legalább alanyilag védhetővé tehetnek, s hangsúlyozza, hogy „a lelkiismeret, ahogyan az Egyház hagyománya igazolja, sérthetetlen és 114
