Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Schweitzer József: Istenhit Auschwitz után
A kérdések első felvetésének idején Buber és Heschl arra a felismerésre jutottak, hogy Istenről, Isten jóságáról, az ember iránti könyörületéről az átélt borzalmak után csak úgy beszélhetünk, ha nyíltan felvetjük a kérdést, hol van az Isten? Sartre-ral és Camus-vel szemben, akik feltárják az ember elmagányosodásának súlyos állapotát, Heschl a modern ember lelki igényeire és kétségeire úgy válaszol, hogy kidolgozza a maga teológiai antropológiáját. Ezt az utat járta végig először csak önmagában Leo ßaeck3 is, aki már az üldöztetések idején rejtekben kezdte írni munkáját és rendkívül súlyos körülmények között folytatta a lágerben, majd a felszabadulást megérve, közzétette azt. Baeck mindvégig azt az erőt megtartó hitet kereste, amivel a zsidóság vallási múltjához ragaszkodó hűségét hitelesen tárhatja fel a mai ember számára. Tehát teológiai magyarázatával párhuzamosan egy mai gondolkodásnak megfelelő bölcseletet is próbált előkészíteni. Ezen néhány szerző említése — közelsem a teljesség igényével — talán eléggé tükrözi azt a megfeszített törekvést, hogy a számtalan magáramaradt hittestvérnek — a fasizmus sokmillió nemzsidó áldozatának árnyékában — mégis a hit szemével próbálja lelragyog- tatni az Isten arcát. Martin Buber, a chasszidizmus szakértője, a maga bibliaszemléletében a Szentírást az Isten és az ember párbeszédének tartotta. Isten kifejezi magát az embernek felfogható módon: „Mert íme ő a hegyek alkotója és a szellő teremtője! Ö hirdeti beszédét az embereknek... Ö a seregek Ura, Isten az Ö neve” (Ámosz 4,13). Van azonban olyan nehéz élethelyzet, amikor megszakad a kapcsolat az ég és föld között: „Éli fiai Beliál fiai voltak és nem törődtek az Úrral — nem ismerték az Urat —• ... nagy volt a vétkük, mert elidegenítették az embereket az Úrnak adott áldozattól!” (Sámuel 1.2,12—18). Buber ezeknek a szövegeknek elemzésénél hangsúlyozza, hogy a héber jada-is- mer ige a személyes kapcsolat mélységét fejezi ki. Hasonló szakadás következett be a babiloni fogság idején, amint Jesája (Izajás) könyvében olvasható. Abban az időben olyan nézetek terjedtek el, hogy Isten ereje megszűnt, ezért a világ menthetetlenül ki van szolgáltatva a hatalmaskodóknak. Amikor azonban bekövetkezett a szabadulás, felismerték, hogy „Bizony Te rejtőzködő Isten vagy Izraelnek Istene, Szabadító" (45,15). Ellenségeid „utánad jönnek, megkötötzve bilincsben mennek és meghajolnak előtted könyörögve: Csak tenálad van az Isten és nincs kívüled Isten!” (45,22). És itt érkezik el Buber magyarázatának lényegéhez: Isten az, aki magát kinyilatkoztatja, de ugyanakkor Ő a magát elrejtő Isten is. Öt, a rejtőző Istent hívja a 82. zsoltár, amelyben Ábrahámnak a szodomabeliekért mondott könyörgése csendül ki: „Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél és megöld a gonoszát, igazat egyaránt. Nem illő ez Tehozzád, vajon az egész föld bírája nem cselekszik-e igazságot?" (Mózes I. 18,25) — Amikor Buber a rejtőző Istent összekapcsolja az isteni igazságszolgáltatás gondolatával, akkor felteszi a kérdést: Lehetséges-e egy olyan korban, amelyben Auschwitz történt, Istennel dialógust folytatni, — lehet-e Hozzá még imádkozni? Mondhatjuk-e a gázkamrák Jóbjainak, hogy háladalt zengjenek az örökkévalóról, akinek „kegyelme örökétig tart”? Buber nagyszerű gondolatvezetéssel állítja ide Jóbot, hogy bemutassa a megoldást: Jób Istent magánál Istennél panaszolja be. Panaszára Isten felel, ami ugyan nem változtatja meg az adott helyzetet, csupán annyi történik, hogy Aki távoli volt, most közelivé vált és láb újra meglátja az Istent. (42,5) Azonban ez a ,.csupán annyi" a „minden", mert az ember újra befogadta Isten szavát. Számunkra sincs más út, mint várni a rejtőző Isten újra megjelenését. Heschl teljesebbé teszi a tanítást azzal a meglátással, hogy Isten elrejtőzése és felnemis- merhetősége nem azonos lényegével. Egy aktuális külső tevékenysége ez, de nem permanens állapota. A hangsúlyt Heschl az emberre helyezi, aki önmagát rejti el Isten előtt, miként Ádám tette. Mert Adómnak nem az volt a főbűne, hogy evett a tiltott gyümölcsből, hanem hogy elrejtőzködött Isten elől. A hivő számára az egyetlen kiút, hogy nem hagyja magát legyőzetni a végső kétségbeeséstől, hanem a jóbi magatartást választja: mindhalálig hűséges marad Istenéhez: „Bárcsak jönne, amint kértem és megadná az Isten, amit remélek és ha tetszenék neki, hogy összezúzzon, felemelje kezét és végezzen velem! Akkor még az lenne a vigaszom... hogy mégsem ellenkezem Szent szavaival" (6,8—10). Heschl Jób módján oldja meg tehát az emberi szenvedés és az isteni igazságosság közötti feszültséget, amikor felismeri, hogy a rossz az létező valóság, amivel számolnunk kell, de nem tétlenséggel, hanem úgy, hogy küzdünk ellene (vö. 9,24 skk). Jacobs4 teológiájában a rossz misztériumát elemezve kiemeli azt az álláspontot, hogy Isten az alkotója a jónak és a rossznak egyaránt: „Én vagyok az Úr és kívülem nincs más Isten . .. világosságot hozok elő és sötétséget teremtek, békességet szerzek és rosszat idézek elő: én az Úr, cselekszem mindezeket” (Iz 45,7), Hogy azonban az Isten miért engedi meg a rosszat, noha az ő jellegzetes karaktere a jóság, — azt sem a Biblia, sem a posztbiblikus rabbinikus 208
