Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám
t ,,Barátaimnak mondalak titeket!" Jn 15,15. Amikor folyóiratunk jelen számát tervezgettük, még nem 'láthattuk, hogy milyen nehéz leiadat előtt állunk. Jézus Krisztusról írni — mindössze 72 oldalon — szinte reménytelen vállalkozásnak tűnik. Annak, mivel a Jézus-probléma ma is választ követelő kérdés: kinek tartjuk őt? — Milliónyi hivő és nagyszámú szakember napjainkban is a becsületes, őszinte válasz keresésén és megadásán láradozik. Bár számunkra természetes, hogy hittel valljuk: Jézus Krisztus Istenünk és testvérünk, mégis, nem egyszer érzünk belső lelki igényt és szellemi ösztönzést, hogy csendben visszavonuljunk és újra meg újra megkérdezzük önmagunktól: kicsoda voltaképp az én számomra Krisztus? Van, aki úgy válaszol, hogy számára minden, másnak társa és segítője az élet küzdelmeiben; akad, aki bensőséges barátjának érzi vagy esetleg remegve szereti, mert ítélő Bíróját látja benne. — Akárhogyan is hangozzék azonban e belső kérdésre, keresésre adott válasz, mindaz, aki azt megtalálta és öntudattal elfogadta, kiegyensúlyozott, elégedett emberré válik. Szive mélyén örül, mert megtalálta — már nem is a választ, hanem Azt, akit keresett. — És mégis: az ember épp itt ütközik újabb nehézségbe I Krisztus nem akarja, nem engedi, hogy kizárólag magányosan örvendjünk a vele való találkozásnak. Kívánja, követeli, hogy mindenkinek elmondjuk az örömhírt: megtaláltuk a Mestert! Istenünket és testvérünket, aki szeret minket visszavonhatatlan, örök szeretettel. A Krisztus felől érkező és a hozzá fűző szeretet üdvös nyugtalanságot ébreszt a benne hívőkben. Aki valaha is komolyan vette őt, az soha nem örvendett azon, hogy az egyházban „csend és nyugalom" van. Jézus Krisztus „nyugtalanító", tettekre ösztönző, munkára küldő Urunk, akinek „talányos", problematikus istenember-volta szellemi erőfeszítéseket is kíván tőlünk. A Jézus Krisztusba vetett hit állandó lelki elmélyülést, szellemi munkát, sőt. szak- tudományos vizsgálódást is követel az embertől. A következő oldalakon természetesen nem vállalkozhatunk többre, mint néhány, Jézus Krisztussal kapcsolatos problémának — réginek és újnak — rövid bemutatására. Azzal a reménnyel indítjuk útjára e számot, hogy mindaz, aki érdeklődve lapozgatja, az olvasás során valóban Jézus felé fordul, őt akarja jobban megismerni, hogy jobban szerethesse és mélyebb meggyőződéssel mondja ki kérdésére a hitből fakadó választ: Uram, nem csak jó ember voltál, nem csak embertestvér, aki mindenkin segíteni akartál, aki értünk szenvedtél és meghaltál, — Te mérhetetlenül több vagy ennél: Krisztus, az élő Isten Fia! Számunk megjelenésének ideje kettős évfordulóval esik egybe. 1963 tavaszán jelent meg a „Pacem in terris" enciklika és ugyancsak tíz éve, június 3-án, Pünkösd hétfőjének éjjelén halt meg az enciklika szerzője, XXIII. János pápa. Illő módon kívánunk megemlékezni a „2. Vatikáni zsinat pápájáról", akiről valóban elmondhatjuk, hogy Jézus Krisztusban Istenét imádta és testvérét szerette. Halála előtt néhány nappal mondotta a francia püspököknek: „Sokan még mindig nem értenek meg; még mindig túl sokat szólnak köztünk az ,elvben’ és az ,önmagában tekintve’ szellemében, és keveset, túlon-túl keveset úgy, hogy ,az emberekért’, az ,az emberek érdekében". János pápa szent és merész ember volt. Nemcsak tehetsége, intuitiv egyéniségének bátorsága, hanem imádságos, Krisztusból merítő lelke tette őt rendíthetetlenül bizakodóvá, merésszé. Az agg főpap, akit megválasztásakor az „átmeneti idő pápájaként" emlegettek, az egyház történetének új korszakát elindító pápa lett. A rendelkezésére álló rövid idő alatt sok mindent szólt és tett. Legemlékezetesebbekké talán mégis legegyszerűbb szavai váltak: ,,Minden emberben mindenek előtt a jót kell meglátnunk." 5 Teológia 65
