Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - FIGYELŐ - Az ima nem klinikai monológ - 14-18 éves diákok gondolatai
centráció a fontos; ahogy nekünk jó; egyéni imában semmi megkötöttség nincs. 5. Van-e értelme, érdemes-e a múlt, a jelen, a jövő egy esete kapcsán (baleset, természeti csapás, betegség) Istent kérni, neki hálát adni, Őt dicsérni? Nem érdemes Istent kérni, mert ha meghallgat, akkor is Ő dönti el, hogy mit tesz; az ima nem mindig használ, szerintem úgy lesz, ahogy Ő akarja; az ember először próbálja megoldani, s csak végső esetben hívja segítségül Istent, s ha hívta, nyilván segítenie kell; nincs értelme Őt kérni, mert Isten nem az imák, hanem a tettek alapján ítéli meg az embereket; nem, mert nem az én kérésemen múlik az események folyása; nem, mert ami megtörtént, úgysem lehet azt visszaállítani; a kérés Isten előre eltervezése miatt fölösleges; hálát adni fölösleges, bár egymásnak is megköszönjük, amit egymástól kaptunk. Ettől eltérő vélemények: lehet, hogy nincs értelme Istent kérni, de valahová fordulni kell; mindenért lehet imádkozni, csak értelmes legyen; hogy Istent kérjem, arra mindig szükség van, ha úgy érzem, pl. ha úgy érzem, hogy köszönetét kell mondanom, akkor köszönetét mondok; bizonyos esetekben nyilvánvalóan kell kérni az Istent pl. autószerencsétlenség, háború esetén, a kisebb eseményeknél azonban pl. ebéd, nem tartom szükségesnek; hálaadásnak van értelme, de a kérésnek nincs, mert hiába szabad az ember, Isten már „beállította” egy pályára, s arról a kilengés nagyon kicsi; hasznos, mert megnyugtató hatása van; mert Istent kérni kell, és dicsérni kell, jó, ha megteszem; kérie csak Őt valaki, hátha megsegíti; a megtörtént esemény utón nincs miért imádkozni; a Szentírásból úgy látszik, hogy érdemes. 6. Mi miatt van neked, vagy lehet valakinek kifogása, egyéni ellenszenve, rossz élménye az imával kapcsolatban? Milyen tényező hatására válna ellenszenvessé az ima? Kritizálom és helytelennek tartom a kötött szövegek uralmát; ismétlés által unalmas lesz az ima; ne legyen állandóan közös az ima; ha sok, az borzalmas; nem szeretem, ha megaláznak a szövegek, pl. a férgek kifejezéssel; addig imádkozom közösségben, amíg jól esik, utána már csak a sötét egyhangúság, a „kell"; bántó az Isten és az ember közti nagy távolság; „Szenteltessék meg a Te neved ..." — ez nem jó, közvetlenség kellene, az célravezetőbb; modernebb ima kellene, nem ezek a 10 000 évesek!; ellenszenvesek azok a mondatok, amelyekben semmi tartalom nincs; ellenszenvesek a betanult szövegek, a meghatározott viselkedési formák; nem jó, ha kényszerítenek; hogy Mindenhatónak, Úrnak szólítjuk Őt, mi tehetetlenek; a kérés hasztalansága ellenszenves számomra; megszokásból imádkozom, belső számítással, hátha meghallgat az Isten; ellenszenves, ha az imában úgy imádkoznak, ahogy azt nekem éreznem kell; ne akarjanak engem tolmácsolni; ellenszenves, hogy vannak emberek, akik félelemből dicsőítik Istent, amikor őt szeretni kellene; ellenszenvesek a megszólítások: Mindenható Atya, Mennyei Atya, ehelyett közvetlenebb megszólítások kellenének, pl. Drága Barátom!; nehezen viselem az igék régies alakját, a díszítő jelzőket. III. Megfontolások a válaszokkal kapcsolatban Mindenki jogosult önmagát saját nyelvén kifejezni. A fiatalok legalább két nyelvet használnak. Az egyiket társaik, a másikat a felnőttek társaságában. Amikor az imában megszólalnak, nem akarnak átvenni semmit, hanem inkább alkotni akarnak, öntudatosuló imájuknak létalapját teremtő észiárásuk, találékonyságuk, formateremtésük adia meg. Meg kell azonban őriznünk lendületüket a reális keretek között, nehogy valótlan elképzeléseket próbáljanak realizálni. Utalnunk kell mindig a helyes tartalomra, mert gyakran tárgyi tévedésben vannak, és a formára, valamint a kettő eavségére. A jó imának a közösség szituációiéból kell kiindulnia, az egész emberi életet át kell fognia, hidat kell vernie az absztrakt és a konkrét között, cselekvésre kel! felkészítenie az imádko- zót. A fejlődés korábbi fokán konfliktusmentes ideál a gyermek előtt, amikor Istenhez szól. Olvan akar lenni, aki érzelmi úton a telies valóságot átfogia, aki mindenki helyzetébe könnven beleéli magát, aki mindenki helyett könyörög, az összes bait megelőzi, aki az Ember és Isten között imádkozó közvetítő, az egész teremtett világ eseményeinek felelőse, a nagv Meghallgatott, a nagy Közbeniáró, a nagy Segítő. Imáia ilyenkor az elmélet világában születik, és elsősorban ott hat rá visz- sza. Számára a leahasznosabb, mert imáiban tudja a legiobban feloldani feszültségeit, az imában tisztul meg leginkább indulataitól. Talán éppen ezért neki jut legköny- nyebben osztályrészül a katarzis mind az olvasmányban, mind az imában. A feilődés későbbi fokán azután konfliktusai lesznek önmagával és környezetével is. Ekkor elveti az imát, mint „klinikai monológot”, amelynek csupán egyesek szerint van értelme, és megszokásait úgy próbálja levetkőzni, hoav értelmére hivatkozva mindent megkérdőjelez. Ha valaki belső forradalmain keresztül nemesedik, akkor nála ez a tagadás így törvény42
