Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: Felix culpa

(Mt 13,24), terméketlen fává, sőt tövissé és bojtorjánná (Mt 7,16), szőlőággá, mely elszárad (Jn 15,6), teszi az embert, „a szövétnek villámfényét'’ (Lk 11,36) füstölgő mécsbéllé (Mt 12,20) változtatja, a pálmaként sudárló igazat pedig „megroppant nádszállá" (uo.) És túl a hasonlatokon lajstromba veszi a bűnöket Jézus is, Pál is, amik „beszennyezik az embert” (Mt 15,20), és akik „ilyeneket tesznek, nem lesznek Isten országának örökösei" (Gál 5,21).

Minderre válasz az Isten haragja (Rám 1,18), vagy mérhetetlen irgalma, mellyel Fiát bárányként adja a világ bűneiért (Jn 1,29), „váltságul sokakért" (Mt 20,28). Leggyakrabban igehirdetésünkben ezek a szempontok érvényesülnek. Gyakorlatilag ezeket kell sokszor szemünk elé állítani. De mindjárt megjegyezhetjük, hogy mind a három mozzanat: az Isten haragja is, irgalma is, azzal, hogy Fiát váltságul adta a bűnökért, valahogy a gyöngeség látszatát hozza felszínre Istenben, istenélményünkben pedig a tehetetlenség érzetét kelti, így lesz érthetővé, hogy „a boldog és egyedüli Urallkodó, a királyok Királya és az uralkodók Ura” (Him 6,15) „istenkévé” kicsinyül le sok vallásos ember tudatában, aki csak sopánkodni és fenyegetőzni tud, vagy „üzenetei" által csak sajnáltatni tudja magát az imponálóan fellépő bűnnell, illetőleg annak személyes képviselőjével, a Sátánnal szemben.

Minthogy a kinyilatkoztatás bűn-élménye összetett, a fentieken túli összetevőit is megfontolás tárgyává kell tenni, úgy azonban, hogy ne vonjunk el semmit a közismertebbek éléből.

Isten szuverén ura a bűnnek

Ha bűnszemléletünkben mindig csak a lázadásról beszélünk, könnyen kialakulhat az a nézet, hogy Istent váratlanul és meglepetésként érte és éri a bűn. Szent Pál éppen ezt akarja kijavítani bennünk, és éppen ezért nem riad vissza attól, hogy tompítás nélkül is különösebb magyarázkodás mellőzésével idézze az Ószövetségi Szentírás erre vonatkozó helyeit. Izajásbál: „Az Isten értelmetlen lelket adott nekik, látásra nem nyíló szemet, hallásra nem táruló fület mind a mai napig” (Rám 11,8). Azután „Az írás ugyanis azt mondja a Fáraónak: azért támasztottalak téged, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy híre terjedjen nevemnek világszerte. így hát azon könyörül, akin akar, s azt teszi megátalkodottá, akit akar" (Rám 9,17). És nemcsak a bűnt jelképező fáraóval kapcsolatban használt ilyen éles kitételt Pál, de mindenkire kiterjedőleg ismételten mondja: „Isten hagyta, hogy mindnyájan hitetlenségbe merüljenek (a görög szerint: Isten hitetlenségbe zárt mindenkit), hogy mindenkin könyörüljön” (Rám 11,32). A Galata levélben így mondja: „Az írás mindent bűn alá foglalt, hogy az ígéretben Jézus Krisztus hite által részesüljenek a hívők" (Gál 3,22).

Ezt a merész fogalmazást Pál abban a tudatban is meri vállalni, hogy szemére vetik a nagyon is emberszabású gondolkodásból eredő ellenvetést: „Mit szóljunk mindehhez? Nem igazságtalanság ez Isten részéről? . .. Miért von felelősségre akkor mégis? Hiszen ki állhat ellen akaratának?" (Rám 9,14. 19). Persze ebben az ellenvetésben nemcsak a szabadság, de az üdvösségét féltő ember aggodalma is benne remeg. Mindezt számbavéve Pál mégis rá ríva II a kérdező emberre: „Ember, ki vagy te, hogy perbe szállj az Istennel?" (uo.). Kénytelen szerénységre utasítani az embert kérdezésében. Mégsem tartózkodik a merész fogalmazástól, nehogy bárkiben is az a gondolat merüljön föl, hogy a bűn (és persze a sátán is) féktelenül és korlátlanul uralkodó hatalom a világon, és nehogy bárkiben is az a hiedelem alakuljon ki, hogy a bűn nincs Isten ellenőrzése alatt. Mintha csak számolna az emberi kifejezésmód tökéletlenségével és félreérthetőségével! És inkább választja azokat a fogalmazásokat, amiket leírt, nehogy valakiben az a felfogás alakuljon ki, hogy a bűn szabadon működő hatalom, vagyis abszolút erő, Isten ellenpólusa, antitézise.

A bűnnek ezt az Isten által való ellenőrzöttségét nem kisebb határozottsággal jelezte az Úr Jézus is, ha talán nem is adott kifejezéseinek ilyen élt. „A világ fejedelme már megítéltetett" — mondja tanítványainak az utolsó vacsorán (Jn 16,11). Ezt a felfogást fogja az eljövendő Szentlélek elmélyíteni Egyházában. És hogy semmi kétségünk ne támadjon szavain, elárulja: „Láttam a sátánt, mint villám bukott le az égből” (Lk 10,18). Jézus ezt nemcsak mint elméleti igazságot képviseli, hanem akkor is hirdeti, amikor a bűnösök kezébe adatik. Az őt elfogó fegyveres seregnek ezt mondja: „Ez a ti órátok: a sötétség hatalmáé" (Lk 22,53). Pilátus előtt sem hallgatja el — megostorozottan és összetörtén — „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha onnan felülről nem kaptad volna" (Jn 19,11). Vagy csak egyszerűen: „De hogyan teljesednék be az írás, amely szerint így kell történnie?" (Mt 26,54).

Mihelyt fel tudjuk magunkban dolgozni azt az alapeivet, hogy az Isten úgy ura a bűnnek, hogy nem oka olyan értelemben, ahogy mi előidézői tudunk lenni; és mihelyt úgy tud204