Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 3. szám - FIGYELŐ - A munka bibliateológiai értelme

Istennek átadottsógát jelenti. Krisztust keresztre feszítették, — és mi mindnyájan keresztre feszítettünk benne a világnak. A Biblia szimbolikus nyelve tehát a történeti valóságból emelkedik ki, kifejezi a kinyilatkoztatás misztériumait, hogy azután újra visszaadja magát a történelemnek.

Végül is a Biblia szimbolikus nyelve Jézus Krisztusban nyeri el jogcímét és teljességét, aki emberré lett, a mi „húsunkba” testesült, munkás ember módján élt, táplálkozott, dolgozott és pihent. Ö lett a cselekvő Kinyilatkoztatás. Az Ige ezzel a tettével formálta véglegessé a szimbólum kiváltságos útját, ahol ma is végbemegy Isten és ember találkozása. Az Ige tettében a legelemibb földi valóságok — így a munka is — teljes értelmet nyernek. Ezzel a helyzet megfordult: addig az ember képzelete metafora segítségével fejezte ki a valóságot, Jézus Krisztus viszont látható szimbóluma lett minden valóságnak.

A Bibliában mindenütt találkozunk munkálkodó, dolgozó emberekkel. De az akkori kézi vagy mezei munka még nagyon különbözött a mai rendszeres és szervezett munkától. A Szentírás ezért az olvasóban köny- nyen azt a benyomást keltheti, hogy nem ismeri vagy rosszul fogja fel a munkát. A Biblia olvasása után még nem biztos, hogy egykönnyen eljutunk a munka helyes keresztény értelmezéséhez. A fantáziában véletlenül szerzett, vagy téves vélemények is megragadhatnak. Szükséges ezért az Ó- és Újszövetséget folyamatos egészében áttekinteni, hogy helyes bevezetést nyerjünk a munka valóságába: jól értékeljük, megértsük szenvedés-jellegét és felismerjük meg- váltái erejét.

A munka értéke

A munka Isten eredeti terve és természetes parancsa, hogy a fejlődő, félkész világot az emberi alkotás színhelyévé tegye. Tehát — az átlagos előítélettel szemben — a munka nem a bűnből ered, nem annak következménye. Még a bukás előtt „Jáhve- Isten vette az embert, az Édenkertbe helyezte, hogy azt őrizze és művelje" (Tér 2,15). Isten meg akarta osztani alkotó erejét az emberrel, hogy miután a mindenséget létbe hívta, az ember kezébe adja a hatalmát és ez uralma alá hajtsa a földet (1,28). — A tízparancs előírta, hogy a hat nap munkája után ünnepelje meg a szombatot (Kiv 20,8). A munkának ez az „emberi hete" tükröződik a teremtés hatnapos leírásában és azt hangsúlyozza, hogy Isten az embert a maga képére teremtette munkája végzésében is. Ezért nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a szentíró a teremtést az emberi munka

gesztusaival írja le. Az Úr, mint fazekas „ujjaival" formázza meg az embert (Tér 2,7), „elkészíti” az eget, és a csillagokat „helyükre erősíti" (Zsolt 8,4). Ezzel kölcsönösen megfordítható az a nagyszerű himnusz, amely megénekli a teremtő Istent és egyben lefesti az embert, aki reggel munkába megy és napestig dolgozik (Zsolt 104,23).

Az ószövetségi Szentírás világosan kifejezi a munka természetes értékét. Igaz, Istennek munkára vonatkozó akaratát nem találjuk kifejezett parancsba fogalmazva. Ez azonban nem meglepő, sőt természetes, hiszen a munka olyan nyilvánvaló és természetes életfeltétele az embernek, mint a lélegzés. Az ember már jóval előbb elkezdett dolgozni, még mielőtt tudta volna, hogy a munka kötelessége, hogy üdvösségére szolgál. A Bölcsesség írásaiban, — ahol Izrael felhasználta az akkori emberiség általános erkölcsi tapasztalatát — igen szigorúan szól a lustáról, azon egyszerű oknál fogva, hogy „a lustának nincs mit ennie” (Péld 13,4) és, — ha az éhség nem serkenti munkára (16, 26) — végül is éhenhal (21,25). Szent Pál is — magasabb érveit megelőzően — kimondja, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék" (2Tessz 3, 10). A Biblia a lustaságot a züllés egyik formájának tartja és megcsodálja az asszonyt, aki mindig friss és „nem eszi a lustaság kenyerét” (Péld 31, 27); kicsúfolja a lustát, aki olyan, mint a „sáros kő", mint egy „marék trágya”, amit undorral elhajítanak (Sir 22, 1). Nagyra értékeli a földmíves jól végzett munkáját, dicséri a kovács és a fazekas ügyességét (28, 36 sk), megcsodálja Salamon palotáját (1 Kir 7, 1—12), mindenek felett Jáhve templomát (1 Kir 6, 7); elítéli ugyan a lelkileg elvakult bálványkészítőket, de elismeri ügyességüket és méltatlankodik, hogy művészetüket ilyen „semmire pazarolták” (Iz 40, 18).

Izrael nemcsak a munka gyümölcsét csodálta, hanem tudta, hogy a munka a közösség/ életnek szilárd alapja, társadalmi helyzetük biztosítéka. „Földmívesség és kézmí- vesség nélkül egy város sem épülhetne fel” (Sir 38,). Nagyon reálisan fogalmazza meg a hajózás három tényezőjét: „a nyereség- vágy,... a szakmai tudás és a Gondviselésbe vetett bizalom" (Bölcs 14,2) indítja veszélyes útjára a hajóst, aki ezzel is teljesebbé teszi a teremtést, „nehogy a Bölcsesség művei terméketlenek maradjanak” (Bölcs 14,5).

A munka szenvedés-jellege

Amilyen alapvetően érintette a bűn az egész emberi létet, olyan fokban hatott a munkára is; nehézzé és fáradtságossá tette az örömteljesnek szánt alkotást: „Arcod ve182